A szenvedő Európa

Eegyre gyakrabban gondolok vissza egy régi olvasmányomra: Cs. Szabó László Két part című könyvének egyik története kísért. Arról a kínai bölcsről szól, aki bejárta a világot, hogy oktatófilmet készítsen Európáról. Új emberfajtát akartak kinevelni Kínában, és ahhoz gyűjtötte az anyagot. Európa filmen! Azért döbbenetes a gondolat, mert minderre csupán tíz percet szántak. Európa tíz percben!

A kínai évezredeket akart bemutatni egy villanásban, s ebből Magyarországnak csak egy felvételre futotta: Badacsony víz fölött remegő képére.
Jól tudom, az egész csak káprázat, mégis torkon ragad, és akaratlanul arra kényszerít, hogy eltűnődjem: az emberi kultúrának mennyi szépsége és értéke maradhatott le erről a felvételről? Magamba nézve is tucatnyit sorolhatnék fel olyan élményekből, amelyek méltók lehetnek a megőrzésre, amelyek Európa olykor fényes, olykor meg torz, szomorú arcát mutatják meg a világnak.
Nem kell hozzá se vetítő, se vászon, elegendő, ha lepergetem emlékezetem orsóit, amelyekre felfűztem életem szép pillanatait. Behunyom a szememet, és már pereg is a múlt, újra látom a régi tanyát, ahol gyermekként nevelkedtem. Pedig már nyoma sincs, tudom, falait szétmarta az idő a bácskai határban, fáit kivágták, feltüzelték, kertjében dudva és gaz terem, de én még ma is almát és körtét szedek a fáiról, szőlőszemeit mazsolázom, miközben hallom a mama hangját, amint a nevemet kiáltja. Futok is, kipirultan, istenem, mit adnék, ha még egyszer belekapaszkodhatnék oltalmazó kötényébe…
A mostari híd sincs már meg rég, de a szívemben ma is él. Amikor a fiammal először mentünk nyaralni az Adriára, azon át vezetett az utunk, megálltunk kis cukrászdájában, s fagylaltot ettünk. A Drina vize haragosan és zölden kavargott alattunk. Nyár volt. Az a régi, békebeli.
Rádöbbenek: tulajdonképpen mindannyian romokat őrzünk a szívünkben, néhai szépségek maradványait rakosgatjuk össze, hogy újra valóságként lássuk, amilyennek szeretnénk. Így él bennem a régi Varsó egyik ódon templomának csendje, ahol Chopin szívét őrzik, így él a berlini Unter den Linden meg az újvidéki Duna-hidak mindegyike. Egy sétány padjáról, ahol a kedvest vártam diákkoromban, ráláttam Pétervárad ősi falaira meg a hidakra, és úgy őrzöm most a múltat, akár egy jól sikerült, éles fényképet. Letűnt életem emlékét.
Otthon jártam a múltkor, s meglátogattam szülőházamat a Gyepsoron. Az udvaron, a régi diófa helyén megálltam, felnéztem, és sokáig gyönyörködtem a galambok röptében. Galambok? A múltat viszszaidéző gondolatok kirajzása volt csupán a látvány, valaha ott állt ugyanis az apám által épített galambdúc. A szívemben még mindig azok a galambok tapsolnak éjszakánként a szárnyukkal, amikor félálomban otthon járok. Mert valljuk be, mindegyikünk hazajár éjszakánként valahová.
Válogatok az emlékek között, egy derűs képet keresek, fényeset, szívet dobogtatót, és élesen felvillan 1941. április 11., amikor a magyar csapatok újra birtokukba vették a Bácskát. A színhely: Zombor. Megjelenik csörtetve az első páncélos. Száz és száz lobogó bomlik ki csodálatos virágként, még a kövek is harsogva éneklik a Himnuszt, és szólnak, csengenek-bonganak a harangok. Azóta is hallom az ujjongásukat.
Újabb kattanás: az előbbi kép folytatása vetül emlékem vásznára, a megtorlás következménye. A ledózerolt temerini tömegsír a temetőben. Fegyveres őrt állítottak mellé a kommunisták, hogy az ártatlanul meggyilkolt emberek nyughelyéhez még a gyermekeik se mehessenek el imádkozni, gyertyát gyújtani. Ott álltam egyszer halottak napján a temető sarkában, figyeltem. Jöttek, érkeztek a látogatók; asszonyok, gyermekek, felnőtt férfiak, hozták a virágkoszorúkat a régi sírok valamelyikére. És mintha összebeszéltek volna: mindenki ott ment keresztül, a simára döngölt tömegsíron. S mindenki leejtett „véletlenül” egy szál virágot.
A szemem előtt virágzott ki a régi vesztőhely, ahol magyarok százait lőtték tömegsírba, s vált olyanná, akár egy kibomlott, nagy-nagy virág, amelyet a halottak szíve táplál. És a partizán, aki vigyázta a kommunizmus embertelen rendjét, megrémült, mint a bibliai Saul.
Mindannyian csodákat őrzünk a szívünkben: őseink szavát, intelmét, gyertyák lobogását Mária oltára előtt, illatos nyári záporok elfutó emlékét, a velencei Rialtót, a párizsi Pigallt, egy magányosan álló, virágzó akácfát, háborúban lerombolt templomok oltárát, tűzben elhamvadt könyvtárak nyomát, békés délutánok emlékét. Pereg a film bennünk szakadatlanul, így őrizzük magunkban önmagunkat, a szenvedő Európát.