A vértanúság jelzőszínei

Az új világrend szerint ma vagyok hivatalos. Ma van jelenésem. Ma alatt pedig értendő kétezer-egy október huszadika. Látszólag nem kitüntetett időpont, ám alaposabban szemügyre véve mégis egy kronológiai két szék közt a pad alá eset. Két szék közt pad alá, koporsóba fektettek: október hatodika és november harmadika közé. Október hatodika: gyásznap. November harmadika: köztes hely. November másodika, halottak napja és november negyedike, ötvenhat halála közé esik. Írhatnék hát az aradi vértanúkról, az elsiratott hozzátartozókról, a pesti srácokról, de írni most az akarat és a halál viszonyáról fogok. Ha Leni Riefenstahl filmet forgathatott az akarat diadaláról, én vajh miért is ne írhatnék az akaratról és a halálról? Ha Fidel Castro mondhatja, hogy „szocializmus vagy halál”, akkor én ne írhatnám, hogy akarat és halál?
Létezik halál közeli élmény, és léteznek ember közeli szavak. Halál és akarat, két szék, két ember közeli szó. A viszonyukon múlunk. Antik szemszögből nézve az ember azért ember, és nem isten, mert halandó, s azért nem állat, mert akar. De ki akar itt meghalni, kérném? A természetes halál és az akarat többnyire konkurensek. Tervünk előbb-utóbb beleütközik abba a külön bejáratú fénysebességbe, amely a fizikai fénysebességhez hasonlóan ember által át nem hágható, de csak hírlik róla, hogy amúgy világosságot is jelent. A természetes halál: színtiszta költészet. „Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni.” Dráma ott van, ahol a halál nem természetes, ahol az ember halált akar. Akarhat mást? Örök életet, szegény, nem akarhat, legföljebb vágyhat rá, szegény feje. Olyan bűncselekmény nincs, hogy megistenítettelek. Van viszont olyan bűncselekmény, hogy megöltelek. Örök helyett ölök? Öt görög török? Csak egy hulla kell, és kifordítom sarkaiból a világot, nyilatkozta a CNN-nek Káin.
Akkor tehát vegyük sorjába. Ha előre megfontolt szándékkal más életére török, az gyilkosság. Persze a nem előre megfontolt szándékkal, hanem hirtelen felindulásból elkövetett ölés is gyilkosság. Megvalósult és minősített cselekmény. Ha előre megfontolt szándékkal a saját életemre török, az öngyilkosság. Eddig világos. Mást ölök: gyilkos vagyok, magamat ölöm: öngyilkos vagyok. Tüzet oltok, tűzoltó vagyok. Vadakat terelek, juhász vagyok. Parancsra mást ölök, sorkatona vagyok. Önként ölök parancsra – zsoldos. Önként ölöm magamat parancsra az üdvösségért, Istvánka, jelentkeztél, te mondd: öngyilkos merénylő, leülhetsz, jó, akkor öngyilkos merénylő vagyok. Haladunk előre, pofonegyszerű. Bonyolódni és egyidejűleg megszentelődni a spirituális helyzet akkor kezd, amikor az akaratlagosságot a szenvedőlegesség magába rejti.
Mert vajon akar-e meghalni az, akit eszméiért, hitéért elítélnek? Jézus nem öngyilkos lett, mégis elébe ment a saját halálának. Tudta, hogy a leggyöngébb láncszem Júdás, mégsem tért ki előle. Nem menekült. Akaratlagosan volt szenvedőleges, és szenvedőlegesen volt akaratlagos. Mások keze által lett áldozat, ám azok a mások, eschatologikus értelemben, csak végrehajtották az üdvösség tervét. Júdás és Pilátus nélkül nincs harmadik nap, harmadik kakasszó nélkül nincs egyház.
Akik vérüket ontják hitükért, azok vörös vértanúk. Létezik azonban fehér vértanúság is. Kaszap István egy a fehér vértanúk közül. Aki a rátámadt szenvedőlegességet, gyötrelmet, kínt, betegséget, fájdalmat mintegy olybá túlvállalja, hogy az már akaratlagosnak tűnik, hát ő a fehér vértanú. Vörös báró, fehér herceg?
Vörös és fehér? Egyesek szerint a történelem névtelen áldozatai is vértanúk. Auschwitzi mártírokról, a gulág vagy épp a Világkereskedelmi Központ vértanúiról hallunk. Igen ám, csakhogy ezek a vértanúk csöppet sem akartak meghalni. Eszük ágában sem volt áldozattá vagy hőssé válni. Nem. Ők épp ellenkezőleg, teljes mellszélességgel élni akartak. Tudat alatt sem mocorgott bennük semmiféle halálvágy. Élni akarták ők a maguk életét. Az utólagos mártírosítás tehát annyi, mint – igaz, kegyeleti jó szándéktól vezéreltetve – közvetve részfelelőssé tenni őket a saját halálukért. Hisz valaki csak úgy lehet mártír, ha szenvedőlegességébe akaratlagosság is vegyül. Vagy tévedtem volna? A betlehemi gyermekgyilkosság áldozatai sem akarhattak meghalni, mégis aprószentek váltak belőlük. Miért is ne válhatnának akkor Auschwitz, a gulág és a Világkereskedelmi Központ áldozataiból mártírok? Csak épp fel kell lelni a találó színt. Hogy milyen vértanúság is ez. Legyen sötét. A sötétség fejedelme szólt – és lett sötét. Két gyász között a pad alá esve imádkozzunk hát értük, a füstbe mentekért, az oktalanul főbe lőttekért, az éhen halatottakért, a felrobbantakért és kutyák által szétmarcangoltakért, imádkozzunk a történelem sötét vértanúiért.