Alámerült Atlantiszom

Eltévedtünk a partiumi Bihar megyei Margittán: egyszer csak véget ért a műút, s földútként vitt tovább a szemközti dombra, a szőlők közé. Október utolsó napját mutatta a naptár, bár ragyogó volt ez az ősz, már majd mindenki leszüretelt. Ott s akkor nem jutott eszembe semmi arról a dombról és az ottani szüretről, hisz a visszautat kerestem. De néhány hét múlva, midőn Kazinczy Ferenc régi feljegyzéseit forgattam, egyből új jelentést kapott minden: a véletlen sem tűnt annak, a zsákutca is kinyílt – az idő kitágult. Még az előző kilométerek is sokat jelentettek, hisz épp Érsemjén felől jöttünk. Az idő kapujának kinyílását pedig az adta, hogy az egyik feljegyzésből megtudtam: közel másfél évszázaddal ezelőtt, 1759. október 27-én az itt szüretelő Bossányi Ferenc úrnak, Kazinczy nagyatyjának ugyanezen az úton hozták ide az örömhírt: megszületett Ferenc, az unoka. („Meg van a’ béköttetendő csomóban az a’ levél is, mellyel születésemet tudtára adta az atyám a’ margittai szőlőben szüretelő nagyatyámnak.”)