Alma mater

tt az ősz, kiürültek a madárfészkek, a nyári tündérkaszinók, viszont megteltek az iskolapadok, a nyitott ablakokon kihallatszik a gyerekzsivaj. Nem ismerek szebb muzsikát, s nincs boldogabb korszak, mint a gyerekkor! Vajon ők is így érzik-e, a gyerekek? Ez nem teljesen költői kérdés, hiszen az újságok levelezési rovatai tele vannak szülői panaszokkal, hogy túl nehéz az iskola, meg hogy nem szeret a gyerek iskolába járni. Meg hogy fél a tanártól, meg hogy nem írni-olvasni tanul, hanem kérdőíveket tölt ki, nem oktatják, hanem tesztelik és így tovább. Hümmögve olvasom, jó lenne a gyerekeket is megkérdezni erről az egészről. Jobb híján emlékeimben kutatok, azt a gyereket jól ismerem, aki voltam. Hogy is volt? Tisztára csutakolva, vizes fésűvel megfésülve mentem az iskolába, s ez a túl nagy tisztálkodás már jelzett valamit. Egészen pontosan éreztem, hogy véget ért valami, a nyárral együtt a korlátlan szabadság; véget értek az önfeledt csavargások, fára mászások, a végkimerülésig való játékok. Barnára sült, sebes térdű, alig fékezhető vadember koromra rácsukódott az iskolaajtó. Sajnáltam, nem sajnáltam? Akkor mindent legyőzött a kíváncsiságom. Ültem a többi tisztára csutakolt vademberpalántával az iskolapadban, és figyeltem. Az én alma materem négyosztályos népiskola volt, ami azt jelentette, hogy négy évfolyam ült az egyetlen teremben, és egy tanító oktatott. Nem volt könnyű dolga, de győzte! Győzte szigorral, nagy tapasztalattal s még nagyobb szeretettel. Ideírom a nevét: Balázs János tanító úrnak hívták, Balázs Péter színész barátom nagyapja volt, s különlegessége, hogy apámat is ő tanította. Nemzedékeket tanított, apát és fiút, s hogy is mondjam, családtagnak számított, feltétlen tekintélynek. Ez azt is jelentette még, hogy nem változott évente a tananyag, jó volt több életre. Megtanultunk írni, olvasni, számolni minden különösebb nehézség nélkül s minden különösebb segédeszköz nélkül.
Vagyis nem kísérleti nyulak voltunk, ilyen-olyan pedagógiai agyrém szenvedő alanyai, hanem gyerekek, akiket szerettek és tanítottak. Miként mondjam világosabban? A tananyag is fontos volt, de az első helyen a gyerek állt, akiből embert kellett faragni. Jó, jó, látom a nyílt lenézést, hogy milyen ósdi elveket vallok! De előadom a nagy tromfomat: mi szerettünk iskolába járni! Nem féltünk, nem szorongtunk, nem álmodtunk rosszat, életünk részének éreztük az iskolát, s barátunknak, jóakarónknak a tanítót. Máig szeretettel őrzöm szívemben tanítóim, tanáraim arcát, s elsirattam őket, amikor eltávoztak az égi katedrára. Hangjuk, arcuk, gesztusuk, mosolyuk belém ivódott,