Nagy kár, hogy csak a támadások után kapott széles nyilvánosságot a szöveg, igaz, a szerzője, Neil Marshall már néhány esztendővel korábban papírra vetette talányos sorait, éppen Nostradamus leleplezésének céljával. A kanadai diák ugyanis úgy vélte, azzal tudja bebizonyítani a jövendölések hasztalanságát, ha Nostradamus stílusában maga is hasonló szövegeket fabrikál; a kellően általános, pontos helyet és időt nem tartalmazó próféciák előbb-utóbb úgyis valóra fognak válni. És lőn.
Az ismét virágzásnak induló jövendölésipar lélektani háttere nagyon is érthető. A váratlan támadás sokakban félelmet és bizonytalanságot keltett. Ha a mindenhatónak vélt technikai és gazdasági környezet egy súlyos támadás következtében összeomlani látszik – legalábbis a tömegtájékoztatás néhány napon keresztül minden lehetséges csatornát felhasználva ezt sulykolta –, akkor másutt kell megtalálni a túléléshez szükséges fogódzókat. A lelki problémákkal foglalkozó szakemberek szerint a terrortámadás hírének és a tömegtájékoztatásban való tálalásának a különböző pszichés gondokkal küszködő emberek esetében, különösen a fóbiás pánikbetegeknél volt érzékelhető következménye.
Minden jel arra mutat, hogy az Egyesült Államokat ért támadásoknak nem a tőzsdeindex alakulása a legfontosabb következménye, a hír egzisztenciális módon a lelkileg labilis embereket érintette; és a hatások részint az orvosi (pszichiátriai) kezelések, részint a jövendölésipar területein mutatkoztak meg. A Budapesten működő jövendőmondók, asztrológusok, jósdák eltérő jelenségekről számoltak be. Mindez azért értékelhető nehezen, mivel a jövendölésipari piac nagyon esetlegesen szerveződik; vannak ugyan elitjósok és olcsó zugasztrológusok, azt azonban nemigen határozhatjuk meg, hogy egy átlagos belvárosi jósda milyen társadalmi csoportok igényeit elégíti ki. A véletlenszerűen kiválasztott és megkérdezett jövendőmondók közül volt, aki az ipar „fellendüléséről” vagy a terrortámadások utáni megnövekedett forgalomról számolt be, de olyan is akadt, aki szeptember 11-e után nem észlelt üzleti felvirágzást, csupán azt konstatálta, hogy gyakorivá vált a „mi lesz velem a támadások után” kérdése.
A jövendőmondók helyzete nemcsak a piaci részesedés szempontjából osztályozható nehezen, hanem az általuk alkalmazott technikák is nagyon sokfélék, többnyire zavaros vagy szándékoltan összekuszált kultúrtörténeti és világképi hátérrel. Vannak, akik a hagyományos népi hiedelemvilág elemeit keverik antik (vagy annak tartott) jövendölési módszerekkel. A szekularizáció és az ezredfordulóra jellemző New Age-tünetek következtében teljesen általánossá vált az ilyen típusú társadalmi jelenségek multikulturalizmusa is.
A jövendölés azonban mindenekelőtt iparág, üzlet, és bizonyára nem is utolsó, hiszen Magyarországon mintegy kétezer jós él, és alighanem százezrekre tehető azoknak a száma, akik rendszeresen böngészik az újságokban megjelenő horoszkópokat. A jövendőmondók gyakran hivatkoznak az ősi és jól bevált módszerekre mint praxisuk alapjára, hogy a tekintélyre utaló érvelésükkel is javítsák üzleti esélyeiket. A jövendöléstechnikák igen szövevényes kultúrtörténete azonban ritkán igazolja a belvárosi jósdákat.
A jövő megismerésének vágya egyidős az emberiséggel, és sokkal elemibb igény, mint az, amelyik a múlt feltérképezésére irányul. Számos jele van annak, hogy már az írott történelem előtti korban élő elődeink is komoly erőfeszítéseket tettek a jövő kikutatására, igaz, a prehisztorikus tárgyi és építészeti maradványok funkcionális értelmezése sok problémát nem tud tisztázni megnyugtató módon. Az ókortól napjainkig azonban se szeri, se száma az írásban is fennmaradt jövendöléseknek és a jövendölési technikák ismertetésének.
A jövendöléstechnikák legnagyobb ókori ismertetője Marcus Tullius Cicero (Kr. e. 106–43), aki De divinatione című művében két alapvető módszert mutat be: a rávezető (induktív) és a megsejtő (intuitív) technikájú jóslást. Harmadik csoportként szokták emlegetni a későbbiekben az interpretatív, vagyis értelmező technikákat.
Jóslást nemcsak a mesterség szakembereitől kérhettek az ókorban; az égiek néha közvetlenül is, álom formájában vagy eksztázis állapotában tudatták akaratukat az emberekkel. Az álomfejtésre és az eksztatikus állapotra viszont szintén mesterséggé vált jövendölésfajták épültek hivatásos jövőkutatókkal. Eksztatikus jóslásra elsősorban a nőket tartották alkalmasnak; a jósnők ősi létezésére utal a trójai Priamosz király őrültnek tartott leányáról, Kasszandráról fennmaradt monda, akit Apolló azzal sújtott viszonzatlan szerelme miatt érzett haragjában, hogy senki se higgyen a jövendöléseinek.
Míg Kasszandra mitológiai alak, a szibillák valószínűleg már csakugyan létező, ráadásul intézményes formában működő jósnők voltak, Apolló papnői. Marcus Terentius Varro (Kr. e. 116–27) szerint az ókori világ tíz fontos helyén éltek, például Delphoiban, Eritreában vagy Cumaeban. (Ez utóbbi jósdának a története azonban éppoly homályos, mint a szibillák jóslatai; bár több kései irodalmi forrás is említést tesz róla – a legismertebb Vergilius Aeneise –, az igazi Szibilla-barlangot még nem találták meg a régészek.)
A jövő ismeretének szempontjából nagy szerencsétlensége a világnak egy helleszpontoszi szibilla könyvekben leírt jövendöléseinek története. A Kr. e. XVII. században, Szolón idején élt papnő jóslatait kilenc könyvben jegyezték le, majd a tekercseket Rómába vitték, és Tarquinius Superbusnak, az utolsó királynak ajánlották fel megvételre. Tarquinius azonban nemcsak gőgös, de fukar is volt, sokallta a jövendölésekért kért összeget. A jövendőmondónak és kereskedőnek egyaránt kiváló árus sajátos lélektani hadműveletbe kezdett; fogta magát, és a kilenc könyvből hármat tűzbe hajított, a megmaradt hatot azonban továbbra is azonos áron kínálta. Tarquinius Superbust az első három könyv elégetése sem győzte meg az üzlet előnyös voltáról, és még mindig soknak találta a kért összeget. Amikor azonban a szibilla újabb három könyvet vetett tűzbe, a király megrémült, hogy az utolsó esély is elszáll a jövő megismerésére; kifizette a pénzt, a tekercseket pedig Jupiter capitoliumi temploma alatt egy üregben helyeztette el mint a legfontosabb állami kincseket. Sajnos a Capitolium Kr. e. 83-ban leégett, a megmaradt három könyv éppúgy a lángok martalékává vált, mint az a hat, amelyet a szintén jóslással foglalkozó papnő az alkudozás során vetett a tűzbe. Nagy kár, hiszen a tekercsek tartalma nemcsak Róma jövőjére, hanem az egész világ sorsára is vonatkozott.
Tévednek azonban mindazok, akik történelemkönyvszerűen megírt vagy akár Nostradamus jóslataihoz hasonló szövegre gondolnak. A jövendölések használata is különbözött a mai horoszkópokétól: nagy csapások idején, mint amilyen a dögvész vagy a földrengés volt, a szenátus rendeletére tanulmányozta egy papi testület a tekercseket, de nem a jövő kifürkészésének céljából, hanem hogy megállapítsa, milyen engesztelő áldozatok szükségesek a szerencsétlenségek elkerüléséhez. Bár az ókorban is sokan voltak, akik a jövőt úgy próbálták megfejteni, mint a mi kortársaink, Horatius óva inti ettől a kutakodástól Thaliarcust: „Quid sit futurum cras, fuge quaerere, et / quem fors dierum cumque dabit, lucro / adpone...” „Holnap mi lesz majd? Csak ne kutasd! A sors / ahány napot nyújt / vedd nyereségnek azt…” (Bede Anna fordítása). Egy másik versben pedig a tiszta eszű nőt, Leuconoét óvja a jövendőmondóktól: „Tu ne quaesieris (scire nefas), quem mihi quem tibi / finem di dederint…” „Nem kell kérdened azt, / tudni tilos, / hogy neked és nekem / mily sorsot hoz az ég…” (Bede Anna fordítása).
Az isteni akaratot fürkésző, de a jövő dolgaiban illetéktelenül kutatni nem akaró attitűd jellemezte az ószövetség prófétáit is. Igaz, a prófétaság intézménye is hosszú fejlődésen ment keresztül Izraelben. A legrégebbi, mondhatjuk, ősi állapot nyomait lehet felfedezni Sámuel könyvében. Amikor Saul egy látóembert akart megkeresni, a szöveg magyarázó részéből megtudhatjuk, hogy a próféták elődeit látóembernek hívták (1 Sám 9.9). Sőt a Szentírás szövegében még csoportokban élő és fellépő, eksztatikus, a szentélyek körül működő látóemberekről is olvashatunk. A prófétálás korábbi sajátos eszközei, a zene, tánc, dobok használata is sokszor felbukkan. Mirjam prófétanő a Vörös-tengeren való átkelés után „kezébe vette a dobot, s az asszonyok mind utána mentek dobbal, táncot lejtve” (Kiv 15.20).
A görög profetes szó az istenség nevében szóló személyt, hírnököt, tolmácsot, kikiáltót jelentett elsősorban, és nem jóst. Héber megfelelője a nabi. Ennek a „hírnökszerepnek” a nyomai szinte valamennyi próféta küldetésének leírásában megtalálhatók. Jeremiásnál például Jahve így küldi a hírnököt a király palotájába: „Ezt mondja az Úr: Menj le Júda királyának palotájába, és hirdesd ott ezt az üzenetet: Halld az Úr szavát, Júda királya, te, aki Dávid trónján ülsz, s veled együtt szolgáid és néped is, akik átmennek ezeken a kapukon! Ezt mondja az Úr: Hozzatok igazságos ítéletet; szabadítsátok ki a nyomorgatottat nyomorgatója kezéből; az idegent, az árvát és az özvegyet ne nyomjátok el, óvakodjatok az erőszaktól, s ne ontsatok ártatlan vért ezen a helyen” (Jer 22.1–3). A meghívott próféták sokszor összeütközésbe kerültek a többi, „hivatásos” prófétával. A nagy próféták nemcsak Izrael kiválasztottságát hirdették, hanem szót emeltek az erkölcsök állapota és ezzel összefüggésben a szociális helyzet miatt is a Mózesnek adott tíz parancsolat szellemében.
A prófétaság intézménye olyan fontos volt, hogy Izrael vallását prófétai jellegűnek szokás tekinteni. Ez persze nem jelenti a jövendölések engedélyezését, ellenkezőleg, Mózes törvényei szigorúan tiltották az effélét: „Ne akadjon közted senki, aki fiát vagy lányát arra készteti, hogy tűzön menjen át; aki jövendőmondásra, varázslásra, csillagjóslásra vagy boszorkányságra adja magát; aki bűbájosságot űz, szellemet vagy lelket kérdez; aki halottat idéz. Mert aki ilyet tesz, utálat tárgya az Úr szemében; az Úr, a te Istened e miatt az utálat miatt űzi el ezeket a népeket előled” (MTörv 18.12). Csak papok vagy látóemberek közvetíthették Isten üzenetét.
Az újszövetség vallása Izrael hitére épül, de Krisztus fellépését és a megváltás művét az idők beteljesedésének tekinti. A korai egyházban sokan hittek a közeli ítéletben, erre Szent Pál tanítása is alapot adott, ezért az apostol a thesszalonikiaknak írt második levelében így intette Krisztus követőit: „Van még egy kérésünk: Urunk, Jézus Krisztus eljövetelét és vele való egyesülésünket illetően ne veszítsétek el rögtön józanságotokat, és sem lelki kinyilatkoztatás, sem állítólag tőlünk eredő mondás vagy levél ne ijesszen meg benneteket, mintha az Úr napja már küszöbön állna” (2 Thessz 2.2). A jövendőmondást pedig már az egyházatyák is határozottan elítélték; a korai zsinatok nagyon határozott szankciókat rendeltek el olyan hívekkel szemben, akik jóslások útján kutatták a jövendőt. Az ankürai zsinat ötévi vezeklést írt elő; a toledói zsinat kiközösítette azokat, akik a csillagjóslásban hittek. A szigorú tiltások a XIV. századtól enyhültek meg, ekkor ugyanis még a pápai udvarban is alkalmaztak csillagjósokat. A jövendő kikutathatóságának elképzelése a humanista világszemlélet szerves része volt. X. Leó pápa a Sapientia Egyetemen egyenesen asztrológia tanszéket állított fel, ám a XVI. század második felének pápai megnyilvánulásai ismét szigorúan tiltották a jövendőmondást. A katolikus egyház ettől kezdve konzekvensen elítéli a jóslást, az 1992-es katekizmus szerint minden jövendölés elvetendő. „Isten föltárhatja a jövőt prófétái vagy szentjei előtt. Mindazonáltal az igazán keresztény lelkület a jövő tekintetében bizalommal ráhagyatkozik a Gondviselés kezére, és nem táplál semmiféle egészségtelen kíváncsiságot ez irányban. A meggondolatlanság a felelősség hiányát hozhatja létre. Mindenfajta jövendölés elvetendő: a sátánhoz vagy a démonokhoz fordulás, a halottidézés és minden más praktika, mely hamisan azt hirdeti, hogy képes »lerántani a leplet« a jövendőről. A horoszkópok, az asztrológia, a tenyérjóslás, a kártyavetés, a jelek értelmezése, a jövőbe látás, a jósokhoz (médiumokhoz) fordulás mind arra törekszik, hogy hatalma legyen az idő, a történelem és végső soron az emberek fölött…” – írja a katekizmus.
Nem jóslásnak, hanem magánkinyilatkoztatásnak minősítette a Szentszék Hittani Kongregációja Lucia nővér fatimai titkait, és a félreértések elkerülése végett tizenhat oldalas magyarázó dokumentumot fűzött hozzá 2000. június 26-án. Mint ismeretes, a harmadik, mind ez idáig nyilvánosságra nem hozott titkot az 1917. május 13-i jelenést követően vetették papírra, és a szöveget a pápa ellen elkövetett merénylet megjövendöléseként értelmeztek. „(A pápa) a hegy csúcsára feljutva térdre esett a nagy Kereszt tövében, ahol egy csapat katona megölte több fegyverlövéssel és nyilakkal.”
A katolikus egyház szigorúan tiltja a jóslást, de elfogadja a magánkinyilatkoztatásokat. A kettő közötti különbség azonban az egyszerű hívők, de még a klérus számára sem mindig világos, és ez az oka annak, hogy magukat katolikusnak tartó emberek is gyakran fordulnak jósokhoz, jövendőmondókhoz, hisznek okkult jelenségekben, varázslásokban, mágiában; nemcsak Afrika távoli vidékein, hanem nálunk, Közép-Európában is. Az ezredforduló vallási szinkretizmusának sajátos hozadékaként Nostradamus népszerűsége nőttön-nő; a Világkereskedelmi Központ tornyait nemcsak amerikai vándorprédikátorok tartják a modern Bábel szimbólumának.
Ruszin-Szendi Romulusz
Ezeket a vádakat nehezen fogja lemosni magáról a bukott vezérkari főnök
