A hadsereg nemzeti elkötelezettségtől fűtött tisztjei – élükön Musztafa Kemallal – álltak az idegen megszállók kiűzéséért harcoló szabadcsapatok élére, fegyverezték fel az anatóliai parasztokat, hogy az első világháborúban vesztes Törökországra rákényszerített katasztrofális sevres-i békét a török nemzet javára módosítsák.
Az utolsó török szultánnak, az 1918-ban VI. Mehmed néven trónra lépett Mehmed Vahideddinnek egészen más tervei voltak, amikor a fiatal vezérkari tisztet, Musztafa Kemal pasát Kelet-Anatóliába küldte. Ekkorra már hallatlan méreteket öltött nem is a birodalom hódoltsági, hanem a törökök által lakott területeinek széthullása, tetőfokára hágott a zűrzavar. Az ugyancsak felbomlott szultáni hadseregből dezertált katonák bandákba verődve fosztogattak, de alakultak már a megszállók elleni harcra készülő fegyveres csoportok is. Mehmed Vahideddin éppen azzal a szándékkal nevezte ki Musztafa Kemalt hadfelügyelővé, hogy ezeket a nemzetmentő igénnyel fellépő szervezeteket, mozgalmakat megzabolázza, sőt ha szükséges, erőszakkal feloszlassa. VI. Mehmed ugyanis mindennél előbbre valónak tartotta a maga és trónja biztonságát, amit az első világháborúban Törökországot legyőző antanthatalmaktól remélt, s ezért a haza „üdvéért” folytatott tevékenysége abban merült ki, hogy engedelmesen végrehajtsa a török területek szétdarabolására irányuló angol, francia és amerikai utasításokat.
Törökország többé-kevésbé akaratlanul sodródott bele a világháborúba, ezért a török nép nagyon örült a befejeződésének. A szenvedések emlékét azonban csakhamar elhomályosította az a megaláztatás és terror, amelyet a vesztes országra szakadt idegen megszállás hozott. A bajt tovább fokozta, hogy maguk a szövetségesek sem tudtak megegyezni, hogyan történjen a török területek felosztása. Így például a brit flotta védőszárnyai alatt görög csapatok vonultak be Szmirnába (ma: Izmir), és követtek el tömegmészárlásokat az angolok szeme láttára, holott a fegyverszüneti megállapodás szerint annak a területnek olasz felügyelet alá kellett volna kerülnie. Olaszország azonban egy időre kivonult a béketárgyalásokból, s így „lekésett” a szmirnai kalandról, más területtel kellett beérnie. Az ország szétesésének mértéke minden képzeletet felülmúlt. Észak-Anatóliában már a görög „Pontuszi Köztársaság” megalapítását tervezték az egykori trapezunti császárság mintájára, amely magában foglalta volna az egész fekete-tengeri partvidéket. Az 1918-ban önállóvá vált Örményország angol biztatásra bejelentette igényét a keleti török vilajetek bekebelezésére, ahol már alig éltek örmények. Egy kurd szövetség az önálló kurd állam létrehozásáról szőtt terveket Délkelet-Anatóliában (amelyet a nagyhatalmak később, a sevres-i békében meg is ígértek neki). A közép-anatóliai Konyában pedig egy szervezet az Oszmán Birodalom konzervatív iszlám alapon történő helyreállításán fáradozott. Isztambulban az angolbarátok léptek szövetségre, és azon buzgólkodtak, hogy az oszmán-török állam maradékát angol gyámság alá helyezzék. Akadtak azonban olyanok is, akik az amerikaiak kezébe szerették volna letenni hazájuk sorsát, Wilson elnök 1918. január 8-i beszédéből merítve bátorítást, amelyben az igazságos békéről és a népek önrendelkezési jogáról beszélt. A törökök szerencséjére Wilson beszédétől kevesen ringatták magukat illúziókba, egyszerűen azért, mert nem is hallottak róla, a megszállást viszont mindannyian megtapasztalták, és ez sokakban – főként az értelmiségiekben és katonatisztekben – felszította a nemzeti öntudatot.
Musztafa Kemal eleinte többedmagával úgy gondolta, hogy a szultán, aki akkor még kalifa (vallási vezető) is volt egyben, tekintélyét latba vetve kell felvenni a harcot a megszállók ellen. Ám csakhamar meggyőződött róla, hogy az uralkodó éppen az ország feldarabolására törekvő antanthatalmak szekerét tolja. Kormánya már megalakulásakor sem parancsolt saját magán kívül senkinek, ezért Kemal pasa nem is vette nagyon komolyan, amikor őt lázadónak minősítette, mert Szmirna megszállása elleni tüntetésekre buzdított. Válaszul lemondott a szultáni hadseregben viselt tisztségéről, és az országban egymástól elszigetelten működő fegyveres csoportok élére állt. Az isztambuli kormány gyengesége és a különféle megszállási övezetek miatt előállt teljes hatalmi vákuumban nem volt olyan erő, amely megállíthatta volna Kemal pasát. Az ország megmentéséért síkraszálló nacionalisták 1919 szeptemberében Szivaszban összehívott kongresszusa „képviselő-bizottság” néven már egy tulajdonképpeni ellenkormányt is felállított. Miután megszerezték az ellenőrzést az antanthatalmak által meg nem szállt minden terület fölött, végül rákényszerítették a szultáni kormányzatot, hogy október elején lemondjon. Az ideiglenesen hivatalba lépő kabinet pedig kompromisszumot kötött a kemalistákkal. Az 1919. decemberi, közösen tartott választásokon a nemzeti felszabadítási mozgalomnak sikerült kétharmados többséget szereznie, a képviselő-bizottság úgy rótta le háláját a tömegek támogatásáért, hogy székhelyét Anatólia szívébe, Ankarába helyezte át. A teljes győzelemig és a gyökeresen új, világi alapokon nyugvó török állam megalapításáig azonban még hosszú volt az út. Annál is inkább, mert a kemalisták sikerei keresztezték az antanthatalmak terveit.
Legkivált Nagy-Britannia tartott attól, hogy a török nemzeti erők veszélybe sodorhatják szupremáciáját a Földközi-tenger keleti térségében. Saját hadseregét azonban vonakodott bevetni, mert nem bízott a háborúba belefáradt hazai lakosság támogatásában, de még kevésbé a brit korona mozlim alattvalóinak lojalitásában, ha hittársaik ellen kényszerítik harcra őket. Ezért a könnyebb végét fogta meg a dolognak, s a szultánnal mint kalifával állíttatott fel hadsereget a nemzeti erőkkel szemben, sőt még arról is gondoskodott, hogy a legfőbb mufti „szent háborúra” szólítson a „lázadók” (a kemalisták) ellen. Ennek nyomán támadtak is szultánpárti zavargások a mélyen vallásos anatóliai parasztok körében, ezeket azonban a nemzeti erőknek sikerült leverniük, és eljutniuk egészen a Boszporuszig. Nem kis bravúrral azt is elérték, hogy az ankarai mufti „ellen-fetvát” (vallási szakvéleményt) nyilvánítson a megszállók elleni harcról. Ez már komolyan gondolkodóba ejtette az osztozkodni vágyó hatalmakat. Franciaország, minthogy a térségben nem volt annyi féltenivalója, mint az angoloknak, levonta a következtetést, és fegyverszünetet kötött a kemalista kormányzattal, ami gyakorlatilag az elismerését jelentette. Nem így a görögök, akik az antant egyetértésével további területeket szálltak meg a rend helyreállítása címén.
Végül nagy nemzetközi nyomással sikerült rákényszeríteni a Portára a sevres-i békét (ez volt az első világháborút lezáró békeszerződések közül az ötödik), amely még Anatóliából is csak egy keskeny sávot hagyott meg a törököknek, s azt is valódi szuverenitás nélkül. (A győztesek gyakorolták volna a pénzügyek ellenőrzését, a közlekedés felügyeletét, jóvátételt követeltek, és korlátozták a hadsereg létszámát, valamint a flotta méreteit.) Ankara azonban ezt a békét nem ismerte el, egy Szovjet-Oroszországgal kötött békeszerződéssel biztosította a hátországát, és folytatta a harcot az ország felszabadításáért. Sikerei a szultáni kormányt is rávették, hogy revideálja álláspontját, s az utolsó nagyvezír, Ahmed Tevfik pasa már abba is hajlandó volt belemenni, hogy a sevres-i békefeltételek revíziójára összehívott 1921-es londoni békekonferencián átengedje a terepet az ankarai küldöttségnek.
Ez a konferencia török szempontból még nem volt igazán sikeresnek mondható, mert a görögök – az angolok feltétlen támogatásával a hátuk mögött – nem hajlottak semmiféle kompromisszumra. Sőt megpróbálkoztak még Konstantinápoly elfoglalásával is, ez azonban az angolokon kívül egyetlen más antanthatalomnak sem volt ínyére, Lloyd George brit miniszterelnök nem is talált támogatókra a kemalisták ellen. Így 1922-ben Nagy-Britannia kénytelen volt fegyverszünetet kötni, amelyben a sevres-i békéhez képest új békefeltételek kidolgozásába is belement. A nemzeti felszabadító hadsereg egységei 1922. október 19-én vonultak be Isztambulba. November 10-én bejelentették a szultanátus megszűnését, a kormány lemondott, az uralkodó pedig egy brit hadihajó fedélzetén örökre eltávozott az országból. Az 1923. július 24-én aláírt lausanne-i békeszerződés Musztafa Kemalnak és mozgalmának fényes diadala volt.
Minderre azonban nem kerülhetett volna sor, ha nincs megfelelő ember ott és akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Musztafa Kemalnak volt egy álma: a nyugat-európai polgári demokráciák mintájára felépített modern Törökország, amelyet meg is valósított. Műve viszonylag jól átvészelte a XX. század kataklizmáit. Most azonban talán minden eddiginél nagyobb próbatétel vár rá mint Európába igyekvő mozlim országra és az Egyesült Államok egyik legfontosabb szövetségesére.
rendőrség
Eltűnt egy 27 éves nő a Dunakanyarban, öt napja keresik
