Arcok a harcmezőkről

A szabadságharc bukása után a menekülők nyugodtan nekivághattak az ország útjainak, ritkán ismerték fel őket, hiszen még Petőfi képe is csak tíz-tizenötezer emberhez jutott el, és nem feltétlenül egyezett a valósággal.

Egy-egy ütközet után a hadvezér beküldte a hadijelentést a minisztériumba, ezt közzétették a hivatalos lapban, a Közlönyben, esetleg a regionális lapokban, így például a Komáromi Értesítőben vagy az erdélyi Honvéd Hírlapban. Sokszor falragaszokon értesítették a népet egy-egy csata kimeneteléről. Az osztrákok is, a magyarok is elsősorban a nyertes csatákról számoltak be. A másik, nem hivatalos információforrásnak a levelezés számított, bár ez rendkívül pontatlan volt. Egy helybeli megírta a távoli rokonnak, hogy százan elestek a harctéren, ám valójában esetleg csak tíz katona vesztette életét, időnként pedig olyan ütközeteknek is hírük ment, amelyeket sohasem vívtak meg. A hivatalos hadijelentések négy-öt nap alatt értek Budára. Egy erdélyi ütközet kimenetele öt nappal később vált köztudottá Debrecenben vagy a fővárosban, a Komáromnál aratott győzelem híre egy nap alatt eljutott Budára, egy-két nappal később Debrecenbe. A magyar oldalon jól működött a kommunikáció, a császáriak viszont rosszabb helyzetben voltak, mert küldönceik nehezen jutottak át a magyar állásokon, ezért Bukovinán és Galícián át továbbították a híreket Bécsbe. Előfordult, hogy az osztrák hadijelentések csak tíz-tizenkét nappal az események után érkeztek meg a császárvárosba.
Magyarországon az idő tájt nagyon kevés illusztrált kiadvány létezett, így a lakosság nem ismerte a híres emberek arcát. Ezért problémás például annak a kutatása, hogy ki látta utoljára Petőfi Sándort. A szabadságharc előtt legfeljebb öt-hatezer Petőfi-kötetet adtak el, amelyeket a költőt ábrázoló metszet díszített, és ha ehhez a többi megjelent képét is hozzáadjuk, akkor is csak tíz-tizenötezer emberhez juthatott el Petőfi portréja. Ráadásul ezek a képek nem feltétlenül tükrözték a valóságot. Látszik a különbség a Barabás Miklós által készített, idealizált Petőfi-kép és a dagerrotípia között.
Korabeli fotóeljárással az Aradon kivégzettek közül csak Kiss Ernő altábornagyról készült színezett talbotípia, a többi aradi vértanúról a korban divatos festmények, litográfiák, ceruzarajzok maradtak fenn. A korszak legjobb művészei közül sokan örökítették meg a politikusok, művészek, katonai vezetők arcát. Barabás Miklós készített egy ceruzarajz-sorozatot, amelynek darabjain az aradiak közül Nagysándor Józsefről, Damjanich Jánosról, Leiningen-Westerburg Károlyról található kép. Szintén Barabás alkotta meg az aradiak csoportképét. Ezek eszményített megjelenítések: a testesebb hadvezéreket vékonyabbaknak ábrázolta, a beesett arcúakat teltebbeknek. A korszak másik neves festője, Orlai Petrich Soma is készített vízfestménysorozatot a tábornokokról. Ennek nem minden darabja ismert, de megállapítható, hogy élethűbbek, mint Barabás alkotásai. Az aradi tizenhármak mindegyikéről maradt fenn korabeli ábrázolás.
A szabadságharc képi haditudósítójának Than Mór számított, aki összesen kilenc csatát örökített meg. Ezek a vízfestmények feltűnően pontosak.