Az INA esete az oroszokkal

Tomislav Dragicevic, a horvát olajkonszern elnök-vezérigazgatója, még alig két héttel ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy az INA sokkal többet ér, mint a bekebelezésére pályázó magyar olajvállalat, a Mol.

Az INA-t azonban, úgy tűnik, a közeljövőben komoly veszteség éri, ha csak nem támad valami mentőötlete, amire azonban a vállalat szerény forrásait figyelembe véve nem sok az esély. Arra azonban talán jó lesz ez a lecke, hogy belássa, mi a valódi értéke és főként érdeke az egyre koncentrálódó energiapiacon.
Néhány héttel ezelőtt röppent fel a hír, hogy bajok vannak a horvát nemzeti olajtársaság oroszországi leányvállalatával, a „Fehér éjszakákkal”. A poétikus név alatt meghúzódó cég két nagy olajmező kitermelési jogát birtokolva annyi olajat hozott a felszínre, mint amennyit az anyavállalat az összes hazai mezőn együttvéve.
Az első hivatalos horvát magyarázat a „Fehér éjszakák” gondjaira az volt, hogy nem tartotta be a környezetvédelmi előírásokat, és az orosz fél erre hivatkozva állította le a kitermelt olaj elszállítását. Ezután az következett, hogy a „Fehér éjszakákkal” az INA túl nagy kötelezettséget vállalt, s az oroszországi kitermelés nem volt számára kifizetődő. A napokban azonban a leányvállalat volt igazgatójának nyilatkozata nyomán fény derült az igazi vagy legalábbis a valódihoz közelebb álló okra. Eszerint az INA forráshiány miatt nem tudja végrehajtani a konceszsziós szerződésben foglalt munkaprogramot.
Míg 1999-ben arra vállalt kötelezettséget, hogy 50 millió dollárt fektet be a mezők kitermelésébe, 2000. augusztus 31-ig mindössze 12,5 milliót volt képes erre a célra fordítani. Ezért most a következő lehetőségek közül válogathat: vagy eladja a „Fehér éjszakákat” úgy, ahogy van az ajánlkozó orosz vevőnek, a Szlavnyeftynek, vagy csak a felét, és azután együtt néznek új üzletek után az orosz piacon. A volt igazgató szerint a kitermelési jog elvesztése túlságosan nagy csapás lett volna a horvát anyavállalat számára, ezért ajánlotta fel, hogy orosz stratégiai partnernek adja el a céget.
Az INA első embere természetesen cáfolja a volt igazgató állításait a pénzügyi nehézségekről, ahogyan azt is, hogy cége többet kaphatott volna az oroszországi leányvállalatért, ha nyílt pályázat útján értékesíti.
Az eset példaértékű, mert fennáll a veszélye annak, hogy a horvát vezetés tétovázása magát az INA-t is hasonló sorsra juttatja. Míg a Mol – amelynek ajánlata elől a horvát fél már többször kitért – komoly ajánlattevőnek számít a közép-európai energiapiacon (Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban), az INA-ról még szándéknyilatkozat szintjén sem hallani.