Richard Wagner nem véletlenül választotta Beethoven emblematikus művét ez alkalomra. Két évvel korábban a nagy előd születésének centenáriumát terjedelmes esszével köszöntötte, amelyben egyebek közt így lelkesedett: „Ha más téren Lessinget, Goethét, Schillert és másokat ünnepeltük mint romlásból, züllésből való megmentőinket, úgy mai feladatunk annak a kimutatása, hogy a zenész Beethoven által, aki minden népek legtisztább nyelvén beszélt, váltotta meg a német szellem mély gyalázatából az emberi szellemet.” 3 Jóllehet Beethovenről írta e sorokat, ám nem kétséges, a benne megfogalmazott „megváltást” leginkább a saját missziójának tekintette.
Az új német zene fellegvárának köszöntésére – a vállalt küldetés miatt – tehát nem is választhatott volna alkalmasabbat, mint a IX. szimfóniát az általa toborzott nemzetközi zenekar előadásában. A zenekarban egyébként magyar muzsikusok is ültek, hiszen negyedévvel korábban, 1872. február 25-én Magyarországon is megalakult a Wagner Egyesület a vállalkozás segítésére. „A díszhangversenyen… a Nemzeti Színház zenekarából Trautsch nagybőgős, Kühner trombitás, Sabathiel hegedűs és Reinel clarinetos és mások vettek részt… – számol be Haraszti Emil, a magyar wagnerizmus első kutatója. – Az üstdobon Richter játszott, a nagydobot és triangulumot Bellovics Imre, a zenekedvelők későbbi érdemes karnagya ütötte.” 4 Richter Jánoson – aki négy esztendő múlva az elkészült színházban bemutatja majd A Nibelung gyűrűjét – és Bellovicson kívül még egy későbbi magyar karmesteróriás is jelen volt a zenekarban, az ifjú Nikisch Artúr, akit a Wagnert köszöntő delegáció szóvivőjéül is megválasztottak.5
Ezt követően több mint 60 évig nem adták elő a d-moll szimfóniát Bayreuthban. Az ünnepi játékok fokozatosan kikristályosodó szabályai szerint a Festspielhaus kizárólag Wagner utolsó tíz operájának és zenedrámájának otthonául szolgált. Wagner halálának félszázados évfordulója szolgáltatta a következő alkalmat, hogy a IX. szimfónia felcsendüljön a színházban. A zenekar élén nem kisebb személyiség, mint Richard Strauss állt, aki az időközben lemondott Toscanini helyett vállalt vezénylést a Bayreuthi Ünnepi Játékokon. Toscanini 1933-ban a náci hatalomátvétel ellen tiltakozott azzal, hogy visszaadta a megbízatást, s ő és sokan mások nem tudták megbocsátani Richard Straussnak, hogy a játékok megmentésére sietett. „Ki mondta önnek, hogy már »odáig« jutottam politikailag? – magyarázkodott Strauss zsidó származású librettistájának, Stefan Zweig írónak. – Mert… Bruno Walter helyett elvállaltam egy koncertet? Ezt a zenekar kedvéért tettem. És hogy… Toscanini helyett beugrottam? Ezt meg Bayreuth kedvéért tettem. Ennek semmi köze sincs a politikához.” 6 Sokan – akik szívesen sejtenek minden művészi megfontolás mögött ármányt – a d-moll szimfónia 1933-as bayreuthi előadásában mégis a harmadik birodalom üdvözlésének gesztusát látták.7 Richard Strauss, az Ein Heldenleben szerzője, tudjuk, nem volt hős. De meg sem fordult a fejében, hogy Beethovennel éppen Hitlert köszöntse. Számára e koncert nem volt sem több, sem kevesebb, mint főhajtás a nagy komponistaelőd, Richard Wagner előtt a zeneszerző halálának 50. évfordulóján.
Bayreuthban a IX. szimfónia leghíresebb előadását vitathatatlanul Wilhelm Furtwängler vezényelte 1951. július 29-én. Hétévi kényszerszünet után ezzel a koncerttel nyitotta meg újra kapuit a Festspielhaus, ez a koncert jelezte az új Bayreuth kezdetét. Wieland Wagner hívta ugyan Furtwänglert az ünnepi játékokra, a század legnagyobb Wagner-interpretátora azonban nem vállalt már opera-előadást Bayreuthban. Ám két alkalommal is (1951-ben és 1954-ben) vállalkozott rá, hogy elvezényelje a IX. szimfóniát. A nyitó koncerten, amely egyben a Wagner-fesztivál 75. jubileumát is jelentette, olyan zenetörténeti remek született, amelyet hangfelvételről az utókor is megcsodálhat. Stúdióban Furtwängler nem rögzítette lemezre ezt a művet, váratlan halála megakadályozta abban, hogy az EMI-jal kötött szerződését teljesíthesse. Ám a koncert olyan hatásos volt, hogy az EMI később nem habozott piacra dobni a felvételt, és mind a mai napig a repertoárján tartja.8 Furtwänglernek a legutóbbi időkig tíz teljes koncertje jelent meg sugárlemezen a d-moll szimfóniából, az első 1937-ből való, az utolsó 1954 augusztusából. Ezek alapján képet alkothatunk arról, miként változott a viszonya e műhöz. Míg a híres „háborús” felvételeken Furtwängler a szimfónia drámai oldalát emeli ki, démoni színekkel, már-már hisztérikus hangulatban festi fel az első tételt, sőt – miként egyik monográfusa találóan megállapítja9 – még a korál is inkább a dies irae képzetét sugallja, mintsem az elíziumi mezőkét, addig a háború utáni előadások jóval ünnepélyesebbek, kiegyensúlyozottabbak lettek, bár továbbra sem nélkülözik a tragikus elemet. A bayreuthi felvétel negyedik tételében azonban par excellence Örömódát hallunk. Sokkal inkább, mint a három évvel későbbi bayreuthi koncert felvételén,10 és ezt a jelenséget nem tudom másként értelmezni, mint a karmester őszinte meghatottságát és örömét, amelyet a Festspielhaus újranyitásának ünnepélyes pillanatában éreznie kellett. Mindez ugyanis egyet jelentett akkor Wagner és a német zene rehabilitálásával.11 És erre a feladatra a szintén meghurcolt, majd felmentett Furtwänglernél hivatottabb személyt nem lehetett volna találni.
Furtwängler két koncertjén kívül még két alkalommal adták elő a IX. szimfóniát a Festspielhausban, mindkettő Wagner halálának évéhez kapcsolódott: 1953-ban Paul Hindemith zeneszerző, 1963-ban az ereje teljében lévő Karl Böhm vezényelt. Ilyen történelmi előzmények után került sorra 2001. augusztus 10-én a hetedik bayreuthi Beethoven-hangverseny. Közel negyven év után a Festspielhaus újra otthont adott korálszimfóniájának. Olyan időben újították fel a hagyományt, amikor egyre többen várják, lesik Wolfgang Wagner visszavonulását és az úgynevezett új bayreuthi periódus végét, nem csoda hát, ha az előadás óhatatlanul az érdeklődés középpontjába került.
„Augusztus közepén Christian Thielemann karmester itt, Bayreuthban az ünnepi játékok zenekarának élén Beethoven IX. szimfóniáját adja elő, nemcsak a kettős jubileum miatt, hanem a nem éppen szerencsés helyzetben lévő házigazda iránti szolidaritásból, az ünnepi játékok történetében egyedülállóan kínos tüntetésként” – írta a bayreuthi utódlási harcot nem minden rosszindulattól mentesen boncolgató cikkében a Spiegel.12 Ha Thielemann karmester Wolfgang Wagner segítségére akart volna sietni egy nagyszerű hangversennyel, jómagam abban sem találnék kivetnivalót, hiszen Richard Wagner unokája egész életét nagyapja művészete és tágabb értelemben a klasszikus zene szolgálatába állította, ám a fesztivál 125 éves fennállása és az új Bayreuth ötvenedik évfordulója önmagában is indokolttá tette a IX. szimfónia előadását a Festspielhausban.
A zenekar ezúttal természetesen nem a zenekari árokban, hanem a színpadon foglalt helyet, ekként a zenekari hangzás egészen más karakterű volt, mint amilyenhez az itteni közönség hozzászokhatott. Háttérül hatalmas, kék glóbuszra emlékeztető hangvető szolgált. Nem volt nehéz ráismerni a Wolfgang Wagner rendezte Mesterdalnokokban használt díszletelemre. Mintha az idei nyitó előadás folytatódott volna, hiszen a zenekar, a kórus, a karmester mellett az énekesek is abból a produkcióból kerültek ki, a négy szólista Eva Pogner, Magdalene, Walter von Stolzing és Hans Sachs volt.13 Biztos, hogy élő előadásban ehhez fogható IX. szimfóniát még nem hallottam, és ha lemezfelvételről ismerek is egy-egy, e koncertnél is ihletettebb produkciót, Furtwängler szelleme bizonyos mértékig visszaköltözött a Zöld-dombra erre az estére. Mert Thielemann bizonyos megoldásai kifejezetten emlékeztettek a nagy elődre anélkül, hogy epigonizmussal lehetne vádolni értük. A karmester analitikusan, részletgazdagon vezényelte Beethoven muzsikáját éppúgy, mint Wagnerét a Mesterdalnokokban vagy a Parsifalban. Számára nincsen mellékes effektus, kevésbé fontos téma, elkent hangzás, mindig minden jól tagoltan hallható. A fokozás nagymestere csínján bánik a fortissimókkal, igazi mennydörgést csak azokon a pontokon hallunk, amelyekre valóban rá akarja irányítani a figyelmet; e tekintetben is közel áll a kései Furtwängler-előadásokhoz. Akárcsak az adaggio gyönyörűen megformált dallamíveiben, lélegző vonóshangzásában, lassan áradó tempóvételében. Furtwängler háború utáni előadásainak egyik jellegzetessége volt, hogy a negyedik tételben, az Alla marcia előtt rendre hatalmas, már-már kínosan hosszú generálpauzát iktatott be, ez az olykor kilenc másodperces csend még lemezen hallgatva is az elviselhetetlenségig fokozza a feszültséget. Thielemann ugyancsak élt ezzel az eszközzel, csakhogy ő a fő téma megjelenése elé tette a szünetet. A nyakigláb karmester váratlanul leguggolt, és szinte kővé dermedt. A közönség visszafojtotta lélegzetét, a csendet egy pisszenés sem zavarta meg. S ekkor a mélyvonókon, a semmiből indítva, alig hallhatóan megszólalt az Örömóda dallama.
Thielemann megnyerte a játszmát már azt megelőzően, hogy felhangzott volna az emberi hang. Addigra már az sem volt érdekes, hogy a szólisták nem éppen a legjobb diszpozícióban énekelnek. Miként Wagner írja az Örömódáról: „… egészen magáért, egyedül a hangszereken előadva teljes szélességében előttünk fejlődött ki ez a melódia, és már akkor is eltöltött bennünket a paradicsom elnyerésén érzett végtelen örömmel.”14 A kórus hasonlíthatatlan. Százhúsz fő elementáris erővel, kristálytisztán énekelte az emberiség himnuszát.
Az őrjöngésig felpörgette a darab végét a karmester – akárcsak Furtwängler szokta volt –, csodáltam, hogy az énekkar egyáltalán képes követni ezt a szédítő tempót. Ezen az estén Christian Thielemann hitet tett a legnemesebb német romantikus hagyományok mellett. Ha úgy tetszik, konzervatívan vezényelt, fittyet hányva a historikus iskolák korhű magyarázataira, amelyeknek a hatása egyre gyakrabban jelenik meg normaként a hangversenypódiumokon. Éppen egy héttel korábban a salzburgi Mozarteumban hallottam Roger Norrington meglehetősen sajátos felfogásában a II. Leonora-nyitányt és az Eroicát. A IX. szimfóniát hanglemezfelvételről ismerem vele. Minden tiszteletem Norringtoné és azé a megszállott kutatómunkáé, amelyet a Beethoven kori metronómok és tempójelzések terén végzett. Rokonszenves az a gondosság is, ahogy interjúiban vagy a CD-khez mellékelt füzetkékben megmagyarázza, miért olyan sebes futású nála az adaggio, hogy mindössze 11 percig tart (Furtwänglernél gyakran meghaladta a 20 percet), ellenben miért olyan rettenetesen lassú az Alla marcia. És természetesen fogalmam sincs, miként hallotta Beethoven belül, a lelkével az emberiségnek ezt a zenei monumentumát. Egyet azonban biztosan tudok: a historikus előadásokat ugyan mindig érdeklődéssel hallgatom, gyakran még tetszenek is, de azt a megrendítő érzést, amelyet a század ihletett karmesteróriásainak előadásai képesek kiváltani, egyetlen tudományosan megalapozott előadás sem pótolta eddig számomra.
A siker persze frenetikus volt. Wolfgang Wagner virágcsokrokat osztogatott, Thielemann fürdött a népszerűségben. A közönség huszonöt percen át tapsolt, bravózott. Tüntetés egy öregember mellett? Nem hiszem. A bayreuthi hagyományok, a német romantika mellett talán igen. Lehetséges, hogy a huszonegyedik század elsöpri mindezt, elsöpri a százéves tradíciókat, s Bayreuth új urai majd fenekestül felforgatják a megszilárdult műsorrendet – miként egyik-másik aspiráns tervezi –, meglehet, hogy egyszer, talán a nem is távoli jövőben muzsikusok helyett filológusok vezénylik majd komputerről az elektronikusan korhűsített, digitalizált hangokat. De az Örömóda akkor nem váltja meg többet a német zenét a Zöld-dombon úgy, ahogyan Wagner elképzelte volt.
***
Ami a zenei előadásokat illeti: a szerző tudatában van annak, hogy véleménye a laikus zenehallgató szubjektív véleménye.
gyilkosság
Fegyveresek mészároltak le több tucat embert Haitin
