Sors, nyiss nekem tért… – mondja a költő…
– Hát nekem kinyílt a tér, akkor csöppentem bele az események sűrűjébe, amikor már létezett a Petőfi Kör, a társadalomtudományi tanszék munkatársai rendszeresen jártak oda, sportnyelven szólva „felforrósodott a hangulat”. Ugyanakkor azonban végtelenül tanácstalan voltam. A honvédelmi minisztereket leváltották, előbb Batát, aztán Janzát, a forradalom alatt soha senkitől nem kapott az ember értelmes válaszokat. Különben is, az idősebbek tanácsai a fiataloknak legalább annyira irreálisak, mint a legjobb ötven könyvről összeállított magánlista. Így aztán a legtöbb esetben magamra maradtam. Tiszti gyűléseket hívtam össze, politikai tájékoztatást kellett adnom, miközben sötétben tapogatóztam. De hát azért nagyon sok mindent merítettem a saját kútfőmből, túl sokat mondtam, és ez mind-mind bekerült utólag a vádiratomba.
– Hogyan vélekedett az október 23-át követő „világrengető” napokról, amelyek azóta méltó helyet foglalnak el történelmi múltunkban?
– Méltó helyet?… Spontán népfelkelésnek tekintettem a forradalmat. Felnyílt az emberek szeme, kinyílt az emberek szája. Hohó – mondták –, eljött a mi időnk. Itt a végén még magyarok leszünk! Vitéz Lengyel Albert volt a magyartanárom a gimnáziumban, akitől megfelelő „töltést” kaptam, s utána a református tanítóképzőben is tudatosították bennem, hogy magyar vagyok, s ezt a sorsot mindenféleképpen vállalnom kell. Hamar megértettem azt is, hogy tanítani azt jelenti: kétszer tanulsz. S ez élt bennem, amikor a tanítói pályára törekedtem. Tanár már nem lehettem… Teológus sem…
– Első nagy fellépéséről legendák keringenek. Rárakódott ez is, az is, de vannak dolgok, amelyekre halálunk napjáig nagyon pontosan emlékezünk. Corvin közi „belépője”, úgy véljük, ilyen.
– A helyes dolgot cselekedni, azt hiszem, nem gond. De tudni, hogy mi a helyes, különösen forradalmi napokban – ez a valóban nehéz. A Temesvárról idevezényelt szovjet hadosztály parancsnoka, Obaturov gárdavezérőrnagy azt a tervet agyalta ki, hogy légi és tüzérségi előkészítéssel, együttműködve velük, október 28-án számoljuk fel a Corvin közt, a legerősebb „ellenforradalmi” gócot. S mivel én már 26-án bejáratos voltam hozzájuk, engem szemeltek ki a szárazföldi terv végrehajtására.
– Hogy értsük azt, hogy bejáratos volt hozzájuk?
– Egy Pöttöm becenevű, tizenhárom éves apró gyerek, földig érő nagy dióverő puskával a vállán le akart tartóztatni, és bekísért hozzájuk. „Te kisgyerek, hogy jut eszedbe, hogy egy ezredes bácsit igazoltass? – kérdeztem tőle. – Hát neked katonának kellene lenned, ha ilyen merész vagy. De szállj be mögém, és vigyél be a parancsnokságra. Majd elintézem neked, hogy elküldjenek a Rákóczi Ferenc Katonai Középiskolába.” „Ha nem igazolta volna magát – mondta később Pöttöm –, lelőttem volna, mint egy kutyát!” „Milyen felelőtlenség, hogy egy ilyen srácnak fegyvert adtok a kezébe” – közöltem a Corvin köz parancsnokával, Iván Kovács Lászlóval. „Kommunista katonától – merthogy én az akkor rendszeresített, szovjet mintájú egyenruhát viseltem – sem tanácsot, sem segítséget nem várok el” – mondta Iván Kovács. „Küldök ide katonákat, hogy rendet csináljanak” – böktem ki. Nem volt megnyerő, ahogy viselkedett. Ekkor láttam először Pongrátz Gergelyt is. Át volt kötve kendővel a feje, a homlokán vérfolt, nagy heveder volt rajta, géppisztoly és dobtár – hát ez az igaz forradalmár, gondoltam.
– Térjünk vissza oda, hogy önt szemelték ki a Corvin köz szétveréséhez. Hogyan fogadta a feladatot?
– A Dimitrov téri szovjet parancsnokságon, ahol jelen volt a vezérkar hadműveleti csoportfőnöke, Szücs Miklós ezredes is, tájékoztattak a pontos tervről. Tisztában voltam azzal, hogy ha erre sor kerül, a VII. és a VIII. kerület nem lesz többé, és a polgári lakosok közül is sokan meghalnak. Mondtam is a gárdavezérőrnagynak, hogy nem tudok egyetérteni vele. „Bandi – szólalt meg Szücs Miklós magyarul, amit Obaturov szóvá is tett –, értsd meg, ez a honvédelmi miniszter utasítása, a parancsot végre kell hajtani. Itt nincs viszszaút.” „Csodálkozom rajtad – mondtam neki –, hogy el tudod képzelni ezt az őrültséget.” A Dimitrov térről egyenesen a Corvin közbe mentem, és tudattam velük, hogy a szovjetek mit terveznek. De azt is hozzátettem: mindent el fogok követni azért, hogy megakadályozzam a tervük végrehajtását. Pongrátz Gergely erről azt írja a könyvében: „Az Úristen valószínűleg megsajnált bennünket, és ő küldte hozzánk ezt az ezredest ebben az elkeseredett és reménytelen helyzetben.”
– Az egykori amerikai elnök, John F. Kennedy mondotta volt: „A tetőt addig kell kijavítani, amíg süt a nap.” Még sütött a nap, de messziről már felhők látszottak. Az adott helyzetben mit lehetett egyáltalán tenni?
– K-vonalon hívtam Nagy Imrét. De nem tudtam beszélni vele. Hegedüs András vette fel a kagylót. Jól ismertük egymást, tegező viszonyban voltunk. Neki mondtam el, hogy a miniszterelnök bajtárssal szeretnék beszélni, mert nem szabad megengedni, hogy az oroszok szétverjék az egész várost. Különben ez népellenes parancs. Másnap, azaz október 28-án reggel hat órakor kezdődik a roham. „Nem tudom adni Nagy Imrét – mondta Hegedüs –, mert külföldiek vannak nála, de továbbítom a kérést, és visszahívunk.
– Visszahívták?
– Nem. Megfelelő felszereléssel hajnalban útnak eredtünk. Csakhogy nem a Petőfi híd irányába mentünk, hanem a Margit híd felé, és a „Fehér Ház” környékén leparkoltunk. Ha azt mondom, hogy nem hajtom végre a parancsot, elküldik X.-et, és ő végrehajtja. Közöltem tehát a beosztottammal, hogy jelentse a miniszternek: elindultam. Rádió-összeköttetés nem lévén, úgysem tudnak sehol sem utolérni. Jöttek a harckocsik Budáról, és a Corvin köz felől is jöttek felénk. De a Bányász mozinál tovább nem jutottak. Mi vártunk… Egyszer csak az akadémiáról küldönc érkezett: „Támadás lefújva!” Mégiscsak eljutott a kérés Nagy Imréhez, és utólag megtudtam, hogy a miniszterelnök bajtárs közölte, ha a tervet végrehajtják, lemond. Hurrá! Olyan hangos volt a csatakiáltás, mint ha megnyertünk volna egy ütközetet. Na, te hadvezér – mondtam magamban –, most nem teljesítettél egy parancsot. Sőt megakadályoztál egy nagyon fontos hadműveletet. Ezért a legjobb esetben is hadbíróság jár. De azt válaszoltam magamnak: állok elébe.
– Ismeretes, hogy Pongrátz parancsnoki kinevezésében is szerepe volt.
– Így van. És ez is bekerült a vádiratomba.
– Ma is az a véleménye, hogy helyes volt a megválasztása?
– Most már másképpen vélekedem. El kell ismernem, hogy Iván Kovács higgadtabb volt Pongrátznál. Ha én nem sértődöm meg azon, hogy pökhendien beszélt velem, akkor Iván Kovács marad a parancsnok. Pongrátz a vehemensségével, a hirtelenségével, az utcai harcokban való gyorsabb reagálásával tűnt ki, és ezért tartottam a katonaságra alkalmasabbnak. Nagyon sajnálom viszont, hogy az egykori Corvin köziek egymásnak mentek, hogy az ötvenhatosok teljesen szétszóródtak, és most már megszámlálhatatlan sok szervezetük van. Az optimista azt mondja: ennél már nem lehet rosszabb! A pesszimista így vélekedik: de lehet!
– Közhelynek minősül a régi nóta… Itt kérdezzük meg: vajon jó volna-e, ha az ötvenhatosok pártba tömörülnek, és ott lennének a parlamentben?
– A párt: szervezett vélemény. 1956-ban a fegyveres felkelők kisebb-nagyobb csoportokban harcoltak, a nagyobb szervezettségre nem volt remény. Nem volt egységes vezetés. Nem volt egyértelműen világos, hogy mit akarunk. Csak abban voltunk egységesek, hogy menjenek ki az oroszok, utána majd talpra állunk a magunk erejéből. Miért gondoljuk, hogy a demokráciában, a szabadságban ez megváltozott volna? Nagyobb lett a széthúzás. Nem volna célszerű, hogy legyen pártjuk. Nincs igazi szellemi irányító, akire felnéznének, akit követnének. A legtehetségesebb embereket kivégezték. És nem biztos, hogy akik még élnek, azok jó oldalra adják a voksukat…
– Elképzelhetetlen valami egységféle?
– Kizárt dolog! Évekig az ’56-os Forradalmi Nemzeti Szövetség elnöke voltam, amely több ötvenhatos társaságot egyesített. A közös elképzelésnek egyetlen vezérszava volt: együtt. Mára a szövetség elhalt. A 45. évfordulóra is meghirdették az összefogást, Pongrátz is megjelent, de a találkozás veszekedéssé fajult. Azért mondom ezt nyugodt szívvel, mert megmaradt a kapcsolatunk, ismeri a véleményemet, őrzöm a könyvét, amelyet őszinte szívvel dedikált nekem. Akkor is elhibázta a hangsúlyt, amikor először jött haza, és kormányfőnek kijáró fogadtatást kapott. Azt mondta ugyanis: „Azért jöttem haza, hogy befejezzem a forradalmat.”
– Hálás a sorsnak, hogy 1956-ot az első vonalban élte végig, azzal együtt, hogy utána öt és fél évig börtönben volt?
– Mindösszesen negyvenöt napig voltam az akadémia parancsnoka, és mindezért 1884 börtönnapot kellett elviselnem, vagyis minden egyes napnak, amelyet parancsnokként töltöttem az akadémián, 42 nap volt a „jutalma” minősített börtönben. Nagy iskolának számított a forradalom. Tudniillik én rettentően naiv voltam. Mint katona is. És nincs megbocsáthatatlanabb bűn, mint a naivitás. Azt sem tudtam, hogy a hadsereg rossz tréningterep a demokráciához, bármennyire lelkesítőnek is hatott. Ha valaki rám nézett, és azt mondta valamire, hogy nem, biztos voltam benne, hogy így is gondolja. Tehát a szavakat fedik a tettek. Ha én azt mondtam valakinek, hogy fekete, ha az ég összeszakadt a földdel, annak akkor is feketének kellett lennie. Nagyon sokszor megittam a levét annak, hogy hittem az embereknek. És erről pedagógusként is úgy gondolom, hogy naivság volt.
– A börtönéveket hogyan élte meg?
– Nehezen. Mint fiatal házas és apa nagyon megalázónak tartottam. Egyszer például kikértem magamnak a vizsgálótiszt viselkedését. Megjegyzést tett a feleségemre is. „Figyeljen ide – mondtam neki –, én ezredes vagyok, ön meg főhadnagyként mutatkozott be. Még nem volt tárgyalás, nem vagyok lefokozva, olyan hangnemben beszéljen velem, amelyet elfogadok.” A kihallgatás során egy alkalommal azt mondta: „Hazudik.” „Hazudok? Nekem még életemben nem mondták ezt. Engem kisgyerek korom óta arra neveltek, hogy ha kérdeznek, őszintén feleljek. Láthatja, hogy eddig sem hallgattam el semmit. De ezután, vegye tudomásul, egy árva kukkot sem szólok önhöz. Befejeztem.” A végén leváltották. Szalma ezredeshez vittek fel, aki emberi hangon beszélt velem. „Ide hallgasson! Ha számít magának a becsületszavam, megígérem, hogy találkozni fog a feleségével, de ennek az a feltétele, hogy megegye ma a vacsoráját.” Tudniillik éhségsztrájkba kezdtem.
– A váci zárkában nevezetes személyek kerültek össze: Kovács István, Váradi Gyula, Zólomy László és ön – a katonák, továbbá Bibó István, Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Fazekas György, Földváry Rudolf és Haraszti Sándor. Kinek az arca világít ma is?
– Bibóé. Csodálatos ember volt. Tisztán látta, hogy minek kell bekövetkeznie. Világos elképzelése volt arról, hogyan kell felépíteni a társadalmat egy győztes forradalom után. Szerintem Nagy Imre sem látott ilyen tisztán, de őt moszkovita előélete determinálta. Azokban az októberi–novemberi napokban tele volt az ország útjelző táblákkal, de sehol sem volt megjelölve a cél. Bibó ismerte a célt is. Emlékszem, személyenként 50 forint erejéig lehetett spájzolni, azaz élelmiszert, cigarettát venni, és azt mondtuk, dobjuk öszsze a pénzt. De Bibó és Zólomy nem volt hajlandó a „kolhozba” belépni.
– Ha másképpen alakul az élete, és pedagógus marad, valószínűleg az egyetemi katedráig viszi. Vagy tovább… És talán boldogabb ember.
– Megelégedett vagyok így is. Más kérdés, hogy ha találkozom nagykőrösi tanítóképzősökkel, akik ’45 után végeztek, elfog a sárga irigység. A többség igazgatóként ment nyugdíjba, és tele vannak élménnyel, rengeteg gyereket bocsátottak szárnyára. Katonapedagógusként én is éreztem, hogy talán nem járok rossz úton, de ez más volt. Megláttam egy egyenruhás férfit az utcán, és azt mondtam a feleségemnek: fogadjunk, hogy ez Tatabányán járt a lövész tiszti iskolába. Nézd meg a járását. Nézd, hogy áll a sapkája. És igazam volt! Azt mondtam, hogy nincs udvaron eldobott cigarettacsikk. Még Farkas Mihály is felszedte a kesztyűs kezével a csikket Tatabányán! „Hol lehet itt dohányozni?” – kérdezte. „Jelentem, a kijelölt helyen.” „Hogyhogy a kijelölt helyen? És az udvaron?” „Az udvaron senkinek nem engedélyezem.” „És maga?” „Én nem dohányzom.” „Mióta?” „Amióta parancsnok lettem.”
– Mikor könnyezett utoljára?
– Nagyon könnyen elered a könnyem. A Himnusz hangjaira mindig.
– Pedig a keménységéről is híres volt.
– Én is keménynek tartottam magamat, de ebben a vonatkozásban ellágyulok. Genetikai örökség ez nálam. Édesanyám vasalt, közben danolt, és csurgott a könnye. Megkérdeztem: miért tetszik sírni? Azt felelte: nem sírok, édes fiam, csak hullik a könnyem.
– Emlékeznek-e majd a forradalomra mondjuk 2056-ban?
– Ne kergessünk ábrándokat. Az első világháború is feledésbe merült, mert a hősei meghaltak. Ez vár ötvenhatra is. Tudom, ez szomorú, de szembe kell néznünk vele. Hruscsov mondta egyszer, aki leverte az 1956-os magyar forradalmat: „A forradalom a történelem mozdonya.” Nem tette hozzá, hogy „mégis megállítottuk”. De meddig, Nyikita Szergejevics? Egyelőre még erőt merítünk ötvenhatból, és ez jó. És erőt merít a világ is. És ez is jó. Figyelmeztessen bennünket az a tudat, hogy nincs szabadság, amelyet nem kellene megszolgálni.
***
MÁRTON ANDRÁS 1924. június 20-án született Sarkadon. Orgonista, kántortanító oklevelet szerzett, majd felvételt nyert a József Nádor Műszaki és Közgazdaság-tudományi Egyetem tanárképző szakára. Egyetemi tanulmányai mellett Erdei Ferenc mellé került titkárnak. Vonakodása dacára Erdei javaslatára abbahagyta az egyetemet, és a Nemzeti Parasztpárt tagjaként delegálták a hadseregbe. Tiltakozása ellenére „aranykáderként” küldték ki 1949 végén egy zászlóalj-parancsnoki tanfolyamra a Szovjetunióba. 1951 szeptemberétől Tatabányán a Hunyadi János Lövésztiszti Továbbképző Iskola parancsnoka. 1953-ban – szándéka ellenére – a kétéves szovjet vezérkari akadémia hallgatója. 1953-tól 1957-ig országgyűlési képviselő. 1956. október 1-jétől a Zrínyi-akadémia parancsnoka. 1957-ben letartóztatják, egy évvel később tíz esztendőre ítélik. 1962 tavaszán szabadul. Utána fordításból él, majd idegen nyelvi lektor. Öt évet tölt Bábolnán. 1989-ben rehabilitálják, visszakapja a rangját, 1992-ben előléptetik altábornaggyá. Für Lajos honvédelmi miniszter mellett tanácsadó. Ma nyugdíjas.
Ruszin-Szendi Romulusz
Ezeket a vádakat nehezen fogja lemosni magáról a bukott vezérkari főnök
