(érdemes-e sivalkodni…)

Én nem tudom, helyesen járnak-e el azok a lények (vagy szervezetek), amelyek fájdalmukat kellő önuralommal leplezik, sérelmeik felett érzett keserveiket magukba fojtják. A kérdés az, hogy a létfenntartásért folyó küzdelemben hősiesen és férfiasan lenyelhető-e a méltánytalanság, avagy célszerűbb-e ilyenkor az azonnali sivalkodás.

A Magyar Nemzetet az elmúlt tíz esztendőben számos alkalommal érte igazságtalan, sőt oktalan támadás, nemegyszer kirekesztés, és más egyéb sérelem. Volt olyan hosszú időszak, amikor terjesztésében (nem önhibából) hiányosságok mutatkoztak, olvasói gyakran panaszolták, hogy főleg a vidéki kisvárosokban és a Balaton környékén nemegyszer hiába keresik kedvenc lapjukat. Az előfizetők is gyakran kaptak a konkurenciától tisztes megkísértést; velem is előfordult néhányszor, hogy a postaládámban Népszabadságot találtam Magyar Nemzet helyett. Mindeközben a terjesztők hatalmas remittendát mutattak ki, s olykor úgy viselkedtek, mintha a lapok terítése és árusítása szívesség lenne. Nem emlékszem, hogy gyakran sivalkodtunk volna emiatt. A Népszabadságnál a külső terjesztési mechanizmus is kifogástalanul működött, olyannyira, hogy irigységemet már-már lepleznem kellett. Nincs mese, profik, ismertem el magamban.
1992 tavaszán Antall József kíséretében egy Malév-gépen Izraelbe utaztam. A miniszterelnök Ciprus felett kabinetfőnökével magához kéretett, és fél tréfásan felelősségre vont, miképpen lehet az, hogy a Magyar Légiforgalmi Társaság számos példányban biztosítja a Népszabadságot utasai számára, viszont egy szál Magyar Nemzet sem található a fedélzeten. Két nappal később a viszszaúton az eset megismétlődött. Mostam kezeimet. Nem mi, hanem a Malév döntött úgy, hogy a Népszabadság a kurrens, s helyes, ha a miniszterelnök is azt olvassa. Természetesen ez nem közvetlenül volt példányszám-gyarapítási kérdés sem akkor, sem később, sokkal inkább az jelentett hátrányt, hogy a Malév elit utasai egyszerűen nem ismerhették meg lapunkat, amelyet egyébként egy hosszabb utazás során – már csak unalomból is – kezükbe vettek volna. (Itt jegyzem meg: az sem mindegy, hogy a fodrásznál mely lapokat olvashatnak az unatkozó vendégek. De a borbélyok dolgába senki sem ütheti bele az orrát.)
Ezt követően különböző MN-nel kapcsolatos rendezvényeken évről évre számosan megkérdezték tőlem, hogy a Malév-gépeken miért nem találják a Magyar Nemzetet. Ezeket a kérdéseket továbbítottam a lap terjesztési osztályára, de ettől a helyzet – tudomásom szerint – nem sokat változott. A dolog egy icipicit diszkriminációnak látszott, ám nyilvánosan nem sivalkodtunk emiatt.
Ez év augusztus 25-én Kőszegen a Fesztivál a határon rendezvénysorozat keretében közönség előtt cseréltünk eszmét Elek Istvánnal és Nagy N. Péterrel, a Népszabadság főmunkatársával. Itt ismét elhangzott az olvasói kérdés: miért nincs Magyar Nemzet a Malév gépein, miért csak Népszabadság. Egyik miértre sem tudtam válaszolni. A rendezvény végén két fiatalember szólított meg azzal, hogy a pilótaszövetségen keresztül megpróbálnak segíteni. Megköszöntem a kedvességüket.
Szeptember közepén a Népszabadság egy írásában felpanaszolta, hogy a Malévnál olyan utasítást fogalmaztak meg, amelynek értelmében minden járaton kötelezően legyen Magyar Nemzet, mégpediglen első helyen, a lapok legtetején, a Népszabadság fölött. Ez nagy fájdalmat okozott „a piacvezető” lapnál, munkatársa azonnal diszkriminációra utalt. Természetesen a Magyar Nemzetet ért sokévnyi „diszkriminációt” nem említve. Szerintem tökéletesen mindegy, melyik lap kerül felülre. Csak legyen ott valahány. Hogy az elmúlt években hányszor lett volna okunk nekünk „sivalkodni”, én nem tudom…