Haynau levele

Gondot okozott az osztrák államférfiaknak ezernyolcszáznegyvenkilenc augusztusában, a magyar csapatok fegyverletétele után, hogy mit tegyenek a fogságba került magyar politikusokkal és katonákkal. A kérdés azért sem volt könynyű, mert a Magyarországon teljhatalommal rendelkező fővezér, Julius Haynau táborszernagy addigi kiáltványaiban megfogalmazott elvei alapján több ezer főt kellett volna halálra ítélni és kivégezni. Az egymást követő osztrák minisztertanácsok ugyan nem szűkítették a megtorlás alá vonandók körét, de egy szempontból megkötötték volna Haynau kezét: a fővezérnek a halálos ítéleteket végrehajtás előtt jóváhagyás végett fel kellett volna terjesztenie a minisztertanácshoz.

Haynau sérelmezte ezt, s mindent megtett annak érdekében, hogy teljhatalmát ilyen módon se korlátozzák. Az elmúlt években az Osztrák Állami Levéltár hadilevéltárában, az Őfelsége Katonai Irodája 1848. (!) évi iratai között megtaláltam Haynaunak azt az 1849. augusztus 26-án kelt levelét, amellyel sikerült meggyőznie Ferenc Józsefet: adjon neki szabad kezet a megtorlásban.
Haynau a levélben megütközését fejezte ki amiatt, hogy a minisztertanács akadályozza őt az ítéletek végrehajtásában. Hangsúlyozta, hogy a lázadók megbüntetését mind a győztes hadsereg, mind a közhangulat követeli. Ha nem irtják ki e gaz mérges gyökereit – írta –, újra és újra felüti a fejét. Nem csupán Magyarországnak, hanem a monarchia többi tartományának, sőt egész Európának kell haditörvényeken alapuló elrettentő példát kapnia, a felforgató pártnak el kell venni a kedvét az újabb bűnös izgatástól, zendüléstől, s nem szabad többé megrendíteni a monarchia békés fennállását, Európa nyugalmát.
Felhívta a figyelmet arra, hogy az oroszok azt hirdetik, hogy ők kegyelemért folyamodtak a császárhoz, s így akarnak maguk iránt rokonszenvet kelteni. Ha mármost a császár született kegyességénél fogva érdemtelen kíméletre hajlana, ezt a magyarok sohasem őfelsége atyai szívének tulajdonítanák, hanem a bennük indokolatlanul felébresztett remények kielégítésének látnák.
„Nem kicsinyes bosszúvágy vagy nemtelen, szívtelen vérszomj indít azon kérésre, hogy Felséged azon feltétlen bizalmat, amellyel eleddig a forradalom leküzdésére megajándékozni méltóztatott, ne vonja meg a felforgatás törvényesen bűnösnek ítélt orgánumainak és a hadsereg becsületét bemocskolóknak a megbüntetése során; ez, legbensőbb meggyőződésem szerint magának a trónnak is érdekében áll” – folytatta. Ha ő, Haynau szabad kezet kap, az egész világ forradalmi pártjának minden gyűlölete őt fogja érni; ő, mint őfelsége hűséges alattvalója, szívesen vállalja ezt magára, a lelkiismerete teljesen tiszta marad, mert csak a törvény jogos szigorát alkalmazza az emberiség javára. Ha azonban őfelsége az előzetesen közölt különleges utasításokkal kijelöli a szigor és a kímélet határait, akkor a gyűlölködők a szigort őfelségének tulajdonítják, azok köszönete azonban, akik kegyelemben részesülnek, nem őt illeti; ezt egész Európa lázadói és cimboráik a hívatlan külföldi (azaz az oroszok) közbenjárásának fogják tulajdonítani.
Ez a levél adta meg a lökést ahhoz, hogy a császár a kíméletlen megtorlás politikája mellett döntsön. Ferenc József e sorok vétele után határozott úgy augusztus 29-én, hogy Haynau „azokról a személyekről, akiken a halálbüntetést végrehajtották, esetről esetre tegyen jelentést nekem”. Azaz az uralkodó volt az, aki a kormány által előterjesztett, enyhébb büntetéseket kilátásba helyező irányelveket megszigorította: a halálos ítéletek előzetes felterjesztésének követeléséből így lett a végrehajtott halálos ítéletek utólagos bejelentésének kötelezettsége.
Ugyanakkor Haynau megírta saját felmentésének forgatókönyvét is. Az osztrák kormány ugyanis az 1849. októberi kivégzések keltette nemzetközi felháborodás után arra hivatkozott, hogy sem a kormány, sem a császár nem tehet a kivégzésekről; s a minisztertanács 1849. október 26-án úgy döntött, hogy fel kell függeszteni a további kivégzéseket. A felelősség Haynaura hárítását szolgálta volna az is, hogy 1850-ben a császár gyakorolt volna kegyelmet a halálra ítélt képviselők fölött. Haynau erről értesülve kegyelmi záradékkal látta el a halálos ítéleteket. A július 6-i minisztertanács ezután döntötte el: Haynaunak mennie kell. S noha utolsó cselekedetével érzékeltette: a bosszúállásért nem egyedül ő a felelős, igaza lett a bujdosó Bajza Józsefnek is:
„S nagy császárod elvetend majd, / Ha nincsen szüksége rád, / S megköszönd, ha ráadásul / Kufsteinban szobát nem ád. / A Habsburg-vér minden cseppje / Mindig hitszegő vala, / Jaj azoknak, kik remélnek / Boldogulást általa.”