Jobb saroK

Lassan az lenne a meglepő, ha a konzervatív oldal észrevenné, amikor az égből szerencse hullik az ölébe. Így azután a dolgok természetes rendjének tekinthető, hogy éppen a jobboldal nem ünnepelte, sőt egyáltalán észre sem vette az idei irodalmi Nobel-díj nyertesét, V. S. Naipault.

Akit „jó okkal” alig ismernek Magyarországon, holott az angolszász világban ünnepelt író. A „jó ok” igen egyszerű: a „vérző szívű”, másságimádó, multikultis liberálisoknak keresve is nehéz találni Naipaulnál kellemetlenebb irodalmi jelenséget. Ha csak 1977-ben kiadott India: sebzett civilizáció című kötetére gondolunk, máris érthető, miért szerepel Magyarországon csupán két könyvvel (A nagy folyó kanyarulatában és Eva Perón visszatér; mindkettőt az Európa Kiadó jóvoltából olvashattuk) az angol próza negyedszáznyi könyvet megjelentetett mestere. És itt a „próza mestere” nem klisé. A szintén Nobel-díjas, szintén angol nyelven író karib-tengeri költő, Derek Walcott „az angol mondat legjobb kovácsának” nevezte. Az ugyancsak a karibi térségben, Trinidad szigetén született Naipaul valóban az, és már-már fura paradoxonnak tűnik, hogy az utóbbi évek angolul író, Nobel-díjat kapott szerzői közül egy sem Angliában született, ha Walcotton kívül az ír Seamus Heaneyre, az amerikai Toni Morrisonra vagy a dél-afrikai Nadine Gordimerre gondolunk.
Sir Naipaul említett India-kötete egyedül „alkalmas” arra – hogy a magyar büntető törvénykönyv kedvelt és ködös fordulatát használjuk –, hogy az egész szubkontinens iránt „gyűlöletet keltsen”. Ebben az India-könyvben szó sincs „a világ legnagyobb demokráciájáról”, „mérhetetlenül változatos kultúrájáról” és hasonlókról. Annál inkább mindennek az ellenkezőjéről. Például a mocsokról és a kasztrendszerről. Ami sokkal inkább az ott élő száz- és százmilliók napi „élménye”. Naipaul hatalmas vihart is aratott ezzel a könyvével (is). Nevezték volna boldog örömmel rasszistának, de miként lehet rasszista az a Naipaul, aki Trinidadban született, Indiából odavándorolt hindu brahmin családból származik? Magyarán: indiai. Mint öccse, a korán elhunyt Shiva Naipaul, aki jottányival sem írt kíméletesebben a „fejlődő világról”. Ugyanolyan elegáns angol nyelven, mint bátyja, Vidiadhar Surajprasad. Gondoljunk csak Shiva hátborzongató afrikai körképére, a Déltől északra vagy a Befejezetlen utazás című remekeire. Amelyeket a konzervatív szerzők kiadására hajlamos kiadónak éppen úgy meg kellene jelentetnie, mint V. S. Naipaul többi könyvét, de elsősorban az olyan „ténykönyveit”, mint a Hívők között – utazás az iszlám világban-t és ennek „folytatását”, a három évvel ezelőtt megjelent Iszlám kirándulás a megtérített népek között című kötetet; továbbá: A sötétség területét; Eldorádó elvesztését; A túlzsúfolt rabszolgabarakkot vagy első India-kötetének folytatását, az India – lázadások millióit.
E könyvekben, hogy úgy mondjuk, „kap a másság”, aminek eredményeként a csöndes wiltshire-i tájat lakhelyéül választó Naipaulra ragasztották az „öngyűlölő harmadik világbeli indiai” címkét, természetesen főként vérig sértett harmadik világbeli kritikusai és néhány „első” világbeli széplélek. De nevezték már „sztereotípiák permetezőjének”, „a görvélykór írásbeli terjesztőjének” és „négergyűlölőnek” is.
Bátran állítható, hogy az egyetemet Oxfordban végzett Naipaul csodálóinak száma csak ellenségei hadának méretével vetekszik. Az utóbbiak csoportjába feltétlenül beletartozik Tony Blair, a jelenlegi brit miniszterelnök is, akit – kormányával együtt – Naipaul leplebejusozott, amiért Angliában a hülyék színvonala felé nyomta le a kultúrát és az oktatást. Egy tavalyi interjújában szó szerint ezt mondta a Munkáspárt „kulturális vandalizmusáról”: „Borzalmas ez a nagyon plebejus kultúra. Az agresszív módon plebejus kultúra, amely plebejussága miatt ünnepli magát. Ötven éve élek itt, de most először érzem azt, hogy nyomaszt egy kormány. Nyomaszt szörnyű retorikája és az, ahogyan a nyelvet kifordítja önmagából.”
Naipaul nemrég arra is talált magának időt maga kereste magányában, hogy John Maynard Keynest homoszexuális kizsákmányolónak nevezze. De nem csak őt. Edward Morgan Fostert is, akinek Út Indiába című könyvét Göncz Árpád fordította magyarra.
A szigorúan vegetáriánus, reggelente testgyakorlatait el nem mulasztó írót jó néhány liberális újságíró keresi fel azzal a céllal, hogy meginterjúvolja. Sokuk hamar fel is áll a székéről. Idegi alapon.
V. S. Naipaul 70 éves. Felesége, a nála húsz évvel fiatalabb Nadira Khannum Alvi pakisztáni újságírónő, akivel az író 1995-ben találkozott a varázslatos pakisztáni Lahoréban, az ottani amerikai főkonzulnak Naipaul tiszteletére adott fogadásán. Nadira egyszerűen odasétált az íróhoz, és megkérdezte tőle: „Megcsókolhatom?” Majd válaszra sem várva megtette. Naipaul ennyit mondott: „Nem kellene leülnünk?” Nadira röviddel ezután már Wiltshire-ben szortírozta és dobta ki Naipaul régi zoknijait, régi könyveit és néhány régi barátját.
Ahogyan India fő vallásával szemben sem viselkedett tisztelettel, Naipaul az iszlámot sem szereti annak politikai ambíciói miatt. Az iszlámot néhány hónappal ezelőtt Londonban egyik felolvasóestjén elítélte „vészterhes hatásai” miatt.
Az idegenekkel, sőt régi barátaival szemben is sokszor fagyos Naipaul éppen nem a világot járta, hanem otthon volt, amikor Horace Engdahl, a svéd Nobel-bizottság elnöke hívta a jó hírrel. A telefont Nadira vette fel. Alig tudta rávenni férjét, hogy megszakítsa munkáját, és átvegye a kagylót.
Október 11-én, a díj odaítélésének bejelentésekor a Svéd Királyi Akadémián méltatták munkáit, amelyek „egyesítik világos prózáját megvesztegethetetlen megfigyeléseivel. Az akadémia kiemelte az író munkásságának jelentőségét az elnyomott kultúrák megjelenítésében is.” Naipaul, mondták Stockholmban, „a földgolyó irodalmi vitorlása, akit nem befolyásolnak irodalmi divatok és mintaképek. A létező műfajokat saját írásmódjává alakította úgy, hogy abban a fikció és a tényleírás közötti szokványos határ alárendelt szerepet játszik.” Igazi konzervatív alkat.
Akik közelebbről ismerik, azt mondják, Naipaul mintha életében először veszíteni kezdene szigorából. Nemrég ugyanis egyik barátja, Ismail Merchant azzal kereste fel, hogy a Misztikus masszőr című könyvéből filmet készítene. Naipaul mindenkit megdöbbentett azzal, hogy a kérésbe beleegyezett. Korábban ugyanis hallani sem akart talmi filmesítésről. De azért, hogy hű maradjon morózus önmagához, figyelmeztette Merchantot: „Szeretném, ha nem piszkálgatna közben. Úgyis tudom, mit mondana.”
A Magyar Hírlap október 12-én írt Naipaulról Nobel-díja kapcsán. Ezt olvashattuk a szövegben: „Úti beszámolói tele vannak panasszal, s negatív képet festenek a nyugat-indiai társadalomról, a gyarmati országok elnyomásáról.” Szegény Naipaul! Tényleg ki kellene adni a könyveit. Már csak azért is, hogy mindenkinek érthető legyen: nem a gyarmati elnyomásról, hanem a gyarmatosítás utáni országok önelnyomásáról ír.