Képekbe fojtva

Végignézi őket az ember, s a torka akkor is összeszorul, ha nem gondolkozik el rajtuk. Pedig fotográfiailag nem mesterművek, mégis ellenállhatatlanok. Egy letűnt világ letagadhatatlan és félreismerhetetlen jelei, üzenetei. Átsüt rajtuk a felkelés irracionális láza. Árad belőlük a kor dögletes lehelete – mondja Kardos Sándor operatőr azokról az 1956 őszén készült amatőr felvételekről, amelyek hosszú évek gyűjtőmunkája során kerültek elő padlásokról, szekrények tetejéről és szobák rejtekéből, és amelyekből most kiállítás nyílik a budapesti Károlyi-palotában.

Tucatnyi mozgókép, köztük az Eldorádó, az Egészséges erotika és A tanítványok. És a most készülő Hídember. Egymillió összegyűjtött fénykép a Horus Archívumban. A filmekért Balázs Béla-díjat, érdemes, majd kiváló művész elismerést kapott az operatőr, az alkotó Kardos Sándor. A fotókért a gyűjtő Kardos Sándor – a Soros-alapítvány támogatását leszámítva – semmit sem kapott. Az archívum milliónyi felvételének megmentéséhez, digitalizálásához elegendő lenne tízmillió forint. A fényképek töredékek – vallja a gyűjtő –, de sokaságuk mégis csaknem teljes képet alkot a világról. Olyan, mint az egyiptomi isten darabokra tépett, majd egységgé formált teste. Nemcsak azt engedi látni, amit a szem befogad, hanem a látszat mögött rejlő lényeget is. A gyűjtemény kétezer fotója az 1956-os forradalomra nyit kaput. Közülük nyolcvanat most a Károlyi-palota Kulturális Központban állítanak ki ’56, civil fotók címmel az intézmény rendezésében. Az anyagot 1999-ben már bemutatták a brüsszeli Europalia Hungarián, a hazai nagyközönség azonban – a pénteki megnyitó után – most először láthatja Kardos Sándor válogatását.
– Hogyan lelt rá a fotókra?
– Véletlenül. Még azokban az években, amikor az ötvenhatos fotókat dugdosni kellett, vásároltam néhány üveglemezt a Horus Archívumnak egy idős, visszavonult vidéki fényképésztől. Beszélgettünk, alkudoztunk, amikor a mester váratlanul felnyúlt a ruhásszekrény keresztléce fölé, elővett egy pakli 6 x 9-es képet, úgy száz-kétszáz darabot. A felvételeket egy ismeretlen ember vitte el hozzá kidolgoztatni, de magának is készített róluk egy sorozatot. Az idős kolléga azonban megijedhetett egykori bátor tettétől, s örült, hogy valaki megszabadítja végre az életveszélyes fotóktól. Két vagy három hasonló eset után tudatosan kerestem ezeket a kincseket. Igaz, ma már felhagytam a gyűjtéssel. Amikor elkezdtem, kevesen gondoltuk úgy, hogy a fotók olyan értékek, amelyeket meg kell óvnunk az enyészettől.
– Milyen szempontok alapján válogatta ki a kiállításon látható képeket? Kik segítették benne?
– A kiállítás nem tematikus, ahhoz kevés a nyolcvan kép. De helyszín és időrend szerint azonosítottuk a fotókat Kováts Albert barátommal és a korszakot kutató történészekkel. A munkában időnként olyanok is segítettek, akik személyesen alakították vagy élték meg a forradalmat. Csak egy példa, nem is 1956-tal összefüggésben. Ráakadtam egy képre az ötvenes évekből. Emelvény mikrofonnal, a mikrofon előtt egy ember áll. Nagydarab férfi, a szemén kalózkötés. A fotót sok ismerősömnek mutattam meg, de a főszereplőt egyikük sem ismerte fel. Végül Vásárhelyi Miklós kezébe került. Tőle tudom, hogy az emelvényen az egykori begyűjtési miniszter, Tisza József szónokol.
– Mi készteti az embereket, hogy fényképezőgépet ragadjanak, miközben fegyverek dörögnek körülöttük az utcán? Milyen kényszer hajtja őket, hogy egymást és önmagukat fegyverrel a kézben örökítsék meg?
– Személyes példámból tudom, hogy különféle érzések és gondolatok kavarognak ilyenkor az emberben. Van, aki másoknak akarja megmutatni azt, amit személyesen átélt. Láttatni a mások által nem látottakat. Ezt tette Robert Capa Normandiában, szemből kapva lencsevégre az első partra lépő katonát. Ellenséges golyózáporban, a halál torkában. Vállalta a veszélyt, hogy az emberek ne az események eltorzított képét kapják. Persze vegyül ebbe kalandvágy, becsvágy, de benne van a kukkolási hajlam is. 1956-ban nyugati riporterek mesteri felvételekkel örökítették meg a mi forradalmunkat. Finoman komponált alkotásaikat mégis átszövi a kívülállók becsvágya és hősiessége. Érezzük, hogy alkotóikban ott motoszkált a hírnévszerzés vágya. Az én képeim viszont elrejtve hevertek padlások és szekrények mélyén. Álmában sem jutott eszébe senkinek, hogy megjelentetésükkel nevet szerezzen magának. A képek harmatosak, mert alkotójuk maga sem tudta pontosan, hogy miért ragadta meg a fényképezőgépet. Vagyis a képek belső kényszerből születtek, hitből és lelkesedésből. Van köztük egy sorozat a Práter utcai csatáról. Egy orosz lőszerszállító oszlop elé és mögé két páncéltörő ágyút löktek, és szétlőtték velük a rakományt. Az egyik lakó – egy hölgy – a félig leeresztett faredőny rejtekéből lefényképezte a pusztítást. Keze nyomán rosszul komponált, de hihetetlen erőt sugárzó képek születtek. Több fotós barátomnak megmutattam a sorozatot, s ők egybehangzóan állították, hogy a felvételek Robert Capa képeivel vetekszenek. Hátborzongató hatásuk van. Pedig a hölgy nem akart többet, mint lefényképezni azt, amire talán egész életében várt, s amiről sose hitte, hogy bekövetkezik. Megörökíteni a kollektív téboly elleni lázadást.
– Ez az a pillanat, amikor nem lehet hallgatni, amikor nem lehet tétlen maradni?
– Különös dolog ez, hiszen 1956-ban ezek az emberek valóban ordítottak. De utána évekre hallgattak el. A Práter utcai hölgy a hetvenes évekre megöregedett. A képeket a körzeti orvosának, egy szamizdat-ellenállónak adta oda. Tudta, hogy nála jó helyen lesznek. A doktor állított be hozzám a felvételekkel. Sajnos a nevére már nem emlékszem, amiként a néniére sem. Gyalázat ugyan, hogy a neveket nem tudom feltüntetni a képeken, ennek ellenére azok élnek és kiáltanak. Az ember végignézi őket, s a torka akkor is összeszorul, ha nem gondolkozik el rajtuk. Pedig fotográfiailag nem mesterművek, mégis ellenállhatatlanok. Egy letűnt világ letagadhatatlan és félreismerhetetlen jelei, üzenetei. Átsüt rajtuk a felkelés irracionális láza. Árad belőlük a kor dögletes lehelete.
– Melyik a legkedvesebb ötvenhatos képe?
– Több is van. Az egyiken gyertyát gyújtanak az utcán. November elsején, halottak napja tiszteletére. Az emberek bemozdultak, az arcok elmosódottak, miként a gyertyák is. De így is az ember szívéig ér. Maradt egy fotó – valódi ritkaság – a Sztálin-szobor ledöntéséről. Arról a pillanatról, amikor átvetik a kötelet a monstrumon. Éjszakai felvétel, a törpék, kezükben apró fáklyákkal egy óriáson mászkálnak. Gulliver Liliputban. Van egy kép, azt hiszem, az a csúcs. Gyermekek a Köztársaság téren – a legidősebb úgy tíz-tizenkét éves forma – a szemben lévő tűzoltóságról levert vörös csillaggal. Minden benne van. A melegítők és a zakók anyaga, a frizurák, a kor divatja s a körmök alatt a forradalom piszka. Egy másik fotó Csepelen készült, a gép olyasvalaki kezében lehetett, akinek fogalma sem volt a fényképezésről. De szerkezetileg mégis tökéletes. Faág, két mellszobor lóg rajta, a nyakuknál fogva felkötve: Lenin és Sztálin.
– Miért gyűjti a képen megörökített múltat?
– Valószínűleg azért, amiért a Práter utcai néni elővette a gépet. Mert sokszor hatástalannak tartom a professzionális, művészi fotográfiát az élettel szemben. Magam is sokáig fényképeztem, de ma már csak személyes, családi fotókat készítek. Beláttam, hogy az amatőr képek ezerszer kifejezőbbek. És még valami, valami személyes. Sokáig nagyon szegények voltunk, így festményeket nem gyűjthettem. Vagyis van bennem némi dac: meg akarom mutatni, hogy a szemétben is megbújnak olyan értékek, amelyek felérnek az aukciósházakban elárverezett műtárgyakkal. Mert a pillanat szépsége, az életből kimetszett perc is lehet műalkotás. Igaz, harminc-negyven évig kell turkálni a kukák és a pincék mélyén ahhoz, hogy végül összeálljon egy ilyen nagyszerű gyűjtemény.
– Fotókat gyűjt ötvenhatról, és filmet készít Széchenyiről s így az 1848–49-es forradalomról is. A Hídembert sokan és sok mindenért támadták. Úgymond drága ideológiai előképet gyártat benne a jelenlegi hatalom…
– Veszélyesek a művészi parabolák, mert ha önmagukban nem tökéletesek, a képviselt értékeket is elveszítik. Tudja ezt a film rendezője, Bereményi Géza is, miként azt is, hogy mi az a dramaturgia. Senkinek sem jutott eszébe az az ostobaság, hogy Széchenyi Istvánban Orbán Viktort ábrázolja. Bár a hangulatkeltés nagy volt a film körül, a nemtelen támadások csak érzelmileg zavartak. Az alkotómunkát azonban nem tudták megbontani. Az ember az anyaggal harcol, nem a külső körülményekkel. Hittem és hiszek ebben a filmben mint életem egyik nagy lehetőségében, ezért nem gondolom, hogy erkölcstelen dologban vállaltam szerepet. A magyar filmeseknek sokáig annyi járt, hogy megnézhették, miként világítják be amerikai kollégáik a fóti nagytermet. Ezért is kellene jobban megbecsülni ezt a lehetőséget, hiszen több tucat szakembernek a túlélést jelenti. Egy alkotást akkor kell támadni, ha valakik aljas indokból és aljasul valósítják meg. De akkor is meg kell várni, hogy milyen lesz. Ugyanakkor elismerem, hogy engem is zavart volna, ha kimaradok a filmből, ezért megértem a kívülállók érzelmeit. De lépjünk túl a filmen. Agyrém és téboly, ami ebben az országban egyes esetekben tapasztalható. Esterházy Péter szavaival élve: olyan nincs, hogy ha valaki ide tartozik, akkor nem tetszik neki a 4-es metró, ha meg amoda, akkor igen. Ennek véget kellene vetni, mert halálos.
– Mit lát a kamera mögött álló emberként Széchenyi Istvánban?
– Van egy ember, Széchenyi István, aki azt gondolja, hogy Magyarországnak híd kell, aki azt látja, hogy fel kell emelnie a nemzetet. De mindig jön valaki – Széchenyi esetében a Habsburgok –, és azt mondja: rendben, építs hidat, de cserébe állj a mi oldalunkra, légy a mi emberünk! Ez az, amit ép ésszel nem lehet kibírni, ez az, amitől megbolondulok. A korábbi gondolatot folytatva: ennek az országnak, a hazánknak az a rákfenéje, hogy nem lehet a jót önmagában akarni. A kamera mögött – operatőrként – a reformkor klasszikus rendszerének visszaadására törekedtem. A Hídember – néhány extrém beállítástól eltekintve – klasszikus felépítésű film; totál, kistotál, közeli felvételek, többnyire szemből. Bár szeretem a különleges beállításokat, a filmben talán öt ha akad belőlük. A kép kiszámított, megtervezett pillanatokban áll a feje tetejére. Amikor a lovasok Batthyány kivégzésére vágtatnak. Amikor a világ is megfordult, s a feje tetejére állt.