Királyok tömegsírban

Mint óriási történelmi kirakójáték darabjait, úgy próbálták összeilleszteni a Székesfehérváron talált csontokat az antropológusok. A millenniumi ünnepségsorozat eseménydús két esztendejében alig jutott figyelem a királyi leletekre, amelyek most már, úgy tűnik, örökre őrzik titkukat. Nem tudhatjuk meg, ki kicsoda.

Ha állna ma a székesfehérvári királyi bazilika, éppoly fontos nemzeti-történelmi emlékhelyünk lehetne, mint az angoloknak a Westminster Abbey, a franciáknak a St. Denis-székesegyház vagy a spanyoloknak az Escorial. E népek nálunk szerencsésebbnek mondhatják magukat, mert uralkodóik ott nyugszanak tisztelettel övezve a régi falak között. Nem maradtak sértetlenek az évszázadok során ezek az épületek sem, ám szemben a mi fehérvári bazilikánkkal, folyamatosan újjáépítették őket. A magyar uralkodók temetkezési helye azonban megsemmisült, a királysírok elpusztultak vagy azonosíthatatlanná váltak. Mostanra a Tihanyban eltemetett I. Andráson és a kifosztatlan kriptában meglelt III. Bélán és feleségén kívül magyar uralkodónk földi maradványai előtt nem tiszteleghetünk.
Szomorú látvány fogadta a szakembereket, amikor 1984-ben felnyitották a székesfehérvári Romkertben még 1938-ban nagy ünnepség közepette lezárt, nyolcvanhárom koporsót tartalmazó tömegsírt. A több mint egy méter magas talajvíz a négy sorban egymásra rakott ládák közül két sort ellepett, a fakoporsók emiatt szétkorhadtak, a csontok egymáson hevertek. A csontvázak elkülönítésére szolgáló jelek nem voltak, s ez igazolta azt a gyanút, hogy 1938-ban az Egyetemi Embertani Intézetben végzett vizsgálatok során az anyagot hanyagságból összekeverték. Úgy tűnt, hogy az évszázados pusztítómunka végleges eredményt hozott. Az aprólékos munkával kiemelt csonthalmaz végül antropológusok kezébe került, akik megpróbálták helyrehozni mindazt, amit elődeik elrontottak.
Munkájuk eredményeképpen a történelmi leletek biztonságos, méltó helyre kerültek. Az anyagot leltárba vették, alaposan megvizsgálták, dokumentálták, és polietilénzsákokba, majd rozsdamentes acélládákba zárva a fehérvári Romkert egy újonnan épült, földbe mélyesztett, szabályozott hőmérsékletű és ellenőrzött páratartamú helyiségében helyezték el tavaly nyáron. A kripta felnyitható, a leletek bármikor vizsgálhatók. A gyorsan fejlődő tudomány pedig egyszer még talán csodákra is képes lehet.
Éry Kinga antropológus egyike annak a három szakembernek, akik három esztendőn keresztül válogatták, rendszerezték a királysírok anyagát. Milyen reménnyel vágtak neki a munkának? Az antropológus asszonynak, mint mondja, nem voltak illúziói. Uralkodóink azonosítása e leletanyagból nem lehetséges, mivel hiányoznak a sírba helyezett tárgyak, nem tudni, kit hová temettek a bazilikában, és a feltárások során jóval több csontmaradvány került elő, mint amennyiről a történeti források szólnak.
A feladat tehát az volt, hogy a lehetőség szerint összeillesszék az egymáshoz tartozó csontokat, megállapítsák a leletek korát, az egykor elhunytak nemét. Éry Kingától megtudhattuk, hogy nem minden esetben sikerült a rekonstrukció. Ugyanis a koponya csak akkor illeszthető a testhez, ha megvan a gerincoszlop és az első nyakcsigolya. A személyazonosításhoz azonban nem elég az egymáshoz tartozó csontok összeválogatása. Az antropológus sok, harminc, negyven, ötven évvel ezelőtt meghalt politikai fogoly (legutóbb Hóman Bálint) exhumálásában vett részt, és még esetükben is fénykép vagy ismertetőjel nélkül csak valószínűsíteni lehet a személyazonosságot. Márpedig többé-kevésbé hiteles ábrázolást csak egyes vegyesházi uralkodónkról ismerünk, és kevés az embertanilag értékelhető adat királyaink alkatáról, betegségeiről vagy sebesüléseiről.
Ha név szerint nem is, de legalább genetikai kapcsolataikban azonosíthatók-e a csontmaradványok? – kérdeztük. Éry Kinga elmondása szerint a rokonságot sem lehet megállapítani. III. Béla anyja például orosz volt. Milyen genetikai állománya lehetett tehát a gyermeknek? Árpád-házi gén nincsen, az európai uralkodócsaládokra pedig jellemző a beházasodás, ami alaposan összekeveri a képletet. Összehozni legfeljebb azokat a maradványokat sikerülhet, amelyeket egy kriptában találtak. Így például azt a három embert – egy férfit, egy középkorú nőt és egy tizenegy év körüli kislányt –, akiknek csontmintái alapján a rendőrség bűnügyi technikai intézetében próbálják vizsgálni a vérrokonságot. Éry Kingát azonban ott sem biztatták sok jóval, mert az erősen fertőzött, sok viszontagságon átment maradványokból nem biztos, hogy felépíthető a DNS-lánc.
Paradox módon csupán azok az uralkodói maradványok azonosíthatók, amelyeket az ereklyetolvajok loptak ki a sírokból. E cselekedetet az egyház nem ítélte el. A sírrablóknak azonban nem járt kegyelem. János őrkanonokot például, aki a halott Károly Róbert fejéről lopta el az értékes koronát, Nagy Lajos teljes vagyonelkobzásra és életfogytig tartó büntetésre ítélte. A rablók mellett az igazi pusztítást az eltelt évszázadokban a politikai, a vallási gyűlölet és a felelőtlenség végezte. A nagyváradi királysírokat a protestantizmus harcosai pusztították el, I. Rákóczi György Szent László kriptájából 1638-ban még az ezüstkoporsót is elvitte.
Székesfehérváron nem is a sírok, mint inkább a bazilika épületében okozott jóvátehetetlen károkat a török megszállás, de 1601-ben a keresztény ostrom során, amikor a bazilika tornyában elhelyezett lőporraktár felrobbant, és az épület leégett, nem a „hitetlenek”, hanem a vallon és német katonák vetették rá magukat a sírkamrákra. A magyar katolikus egyházon belüli nyolc évtizedes harc megakadályozta, hogy a székesegyház újjáépüljön, sőt a megmaradt köveket is lassan széthordták. Vandálok és sírrablók áldozata lett 1839-ben az a három sír és egy kettős királyi sírbolt is, amelyekre csatornaásás során találtak rá. Az onnan származó arany egy részét beolvasztották, másik része a Nemzeti Múzeumba került. Csatornaásás áldozata lett a bazilika két mellékhajója is.
Furcsa módon éppen harci helyzet közepette, 1848 decemberében sikerült megmenteni egyetlen ép királysírunkat. Egy királyné érintetlen szarkofágjába ütközött a munkások ásója, majd a gyors feltárások során még egy bolydítatlan márványkoporsóra is rátaláltak. E párt azonosították később a tudósok mint III. Bélát és feleségét, Anna királynét. Földi maradványaik azonban még nem pihenhettek békében, vélhetőleg oktalanság volt az oka, hogy egy Moser nevű szolga a Nemzeti Múzeumban elhelyezett leletet összekeverte.
Henszlmann Imre nevét mindenképpen említeni kell, ha a fehérvári ásatásokról beszélünk. Háromszor, 1862-ben, 1874-ben, végül 1882-ben végzett feltárásokat a bazilika területén, mégpedig a kor legmagasabb tudományos színvonalán. Arról nem tehetett, hogy a kortársak az ásatási területet hamarosan szeméttel töltötték fel, és összekeverték, gondatlanul őrizték azokat a ládákat is, amelyeket a régész a fehérvári polgármesteri hivatal gondjaira bízott.
Ez ideig a bazilika területén, tehát a feltételezhető királyi temetkezési helyen harmincöt sírkamra vált ismertté. Közülük mindössze tizenegyben volt csontváz, egyben kettő, egy másikban pedig három. Összesen tehát tizennégy személy maradványára találtak, ebből mára kilenc maradt meg. A hiány a múlt századi gondatlan őrzésnek az eredménye. Számtalan csontváz bukkant még elő a székesegyház falain kívül, ezek azonban valószínűleg kevésbé rangos emberek maradványai. A Romkert modern kriptájában most ők is méltó nyughelyet találtak.
Az ezeréves krimi talán véget ért. Ismeretlenek a tettesek, akik e pusztításért felelősek. A székesfehérvári bazilika döntő része azonban még feltáratlan: az a terület, amelyen jelenleg a püspöki palota, valamint az udvara található. Ott lehetne még ásni, mondja Éry Kinga, de nagyon bonyolult. Érintetlen sír legfeljebb az épület alól kerülhetne elő. Emberi maradványok azonban folyamatosan bukkannak föl a bazilika környékéről. Amíg így van, nem lehet pontot tenni e történet végére. Hogy lesz-e újabb ásatás? Úgy tűnik, a szakemberek belefáradtak a harcokba.