Költőfejedelem a matracon

Valóság és fikció viszonyát boncolgatta a minap a Petőfi rádió délelőtti szórakoztató magazinja. Az apropót az szolgáltatta, hogy Amerikában forgatókönyvírókat alkalmaznak a nyomozó hatóságok arra: próbáljanak meg a terroristák fejével gondolkodni.

A hazai megszólaltatottak közül Tímár Péter elutasító volt a bizarr ötlettel szemben, Grunwalsky Ferenc már megengedőbb. Az érvek és ellenérvek sorában egyaránt akadt megfontolásra érdemes: vajon mennyire esnek egybe vagy különböznek egy kitalált akciófilm és egy háromdimenziós terrorcselekmény mozzanatai; az álomgyárosok szipolyozzák-e ki a rendőrségi jegyzőkönyveket, vagy inkább a bűnözők táplálkoznak a látványos moziélményekből. A polémiát a drámaíró Pozsgai Zsolt sem tudta eldönteni. Elmesélte, hogy egy krimisorozat kiötlőjeként kapcsolatba került a szeszkommandóval. A sztori az alföldi tanyavilágban játszódott, és a szakértő nyomozók képtelenségnek találták az írói fantázia ama termékét, miszerint az illegálisan főzött pálinkát egy tehénistálló alá ássák el, hogy aztán tejesautókkal szállítsák tovább. A találékony szerző puszta logikával jutott e megoldásra: hogyan lehet sík terepen, feltűnés nélkül nagy mennyiségű alkoholt mozgatni. S bár a profik megmosolyogták, a tévéfilm adásba ment ezzel a meredek verzióval. Pár hónap múlva aztán jött egy bocsánatkérő telefon a kishitű szervtől: tényleg elkaptak néhány tejesautót, amelyek csak úgy bűzlöttek a pálinkától. Hogy aztán Pozsgai másolta-e az életet, vagy az ő filmjéből merítettek a csempészek, az nyitott kérdés marad. Tény viszont, hogy a terrorista észjárás spekulatív kiismerésénél hasznosabbak az olyan megfigyelések, mint azé a tengerentúli professzoré, aki abból következtetett Oszama bin Laden afganisztáni tartózkodási helyére, hogy miféle kőzetek láthatók a háttérben azon a felvételen, amelyet konspiratív módon készített vele egy arab tévétársaság. E hitünk is meginoghat azonban, ha belegondolunk: a mai digitális technikával bármilyen háttér odavarázsolható a tömeggyilkos milliárdos mögé: álldogálhat az Azúrpart pálmái alatt, de a magyar tanyavilág illegális pálinkafőzdéinek egyike előtt is…
*
Orbán Viktor nem szenvedhet engem – olvashattuk a Népszava kolumnás interjúja fölött, amit a lap Faludy György költővel készített. Magánügy – legyinthetnénk; de nem tehetjük. Faludy emblematikus figura: amikor a nyolcvanas évek végén hazalátogatott torontói száműzetéséből (érdekes módon nem az őt később agyonünneplő Budapestre, hanem a debreceni diákok közé), már kiemelte a villoni legendák ködéből egy remek portréfilm, amely a dokumentarista stílus ellenére is mozisiker lett: nyilván nem kis részben azért, mert hőse leplezetlenül beszélt Recsk gyalázatáról. Az évek múltával aztán Faludy akaratán kívül nemcsak a szabad demokrata elit lobogójává vált (úgy tűnt, mintha ebben az országban az összes költő közül csakis neki volna születésnapja), de maga is elvetette a sulykot: aktuálpolitikai verset írt Vezérek és költők címmel. E sekélyes gondolatiságot görgető rögtönzésnek a berekesztése a szóban forgó bon mot: „Ezért aligha bánom, / hogy Orbán Viktor nem szenvedhet engem.” (A Népszava leplezetlen kéjjel teljes terjedelmében ismerteti a halhatatlan költeményt – én ettől megkímélném a Magyar Nemzet olvasóit.) Nem kétséges, a szembeállításban ki a „vezér” (amúgy többek között Kossuth és Deák társaságában); talányos viszont, hogy költőként miként állíthatja Faludy magát Kazinczy, Vörösmarty, Petőfi, Arany János, Ady és József Attila mellé. Orbán Viktor munkásságát majd megítélik a választók meg a történészek – ám az irodalom szentebb dolog a politikánál, hogy elnézhetők volna efféle csúsztatások. Szögezzük le: a felsoroltak klasszikus mesterek – míg Faludy csupán kismester a költészetben. Ez utóbbi egyébiránt nagy tisztesség; tucatnyi versíró a fél karját odaadná, ha erre a rangra vergődhetne. (Kismester volt például a szintén Kanadában alkotó papköltő, Tűz Tamás is – ám ő nem járt tévéshow-kba, interjút is keveset adott, így halála után jószerivel elfelejtettük.) Faludy is hatásosan intonál egyfajta vagabundos, enciklopédikusan áradó élményköltészetet, s nem idegen tőle a frappírozó szatirikus hangvétel sem, aminek ugyancsak tekintélyes hagyománya van a magyar poézisben – de valódi nagyjainkkal ellentétben versvilága sekélyesebb, költészete kevesebb húron játszó. Ez persze nem zavarhat bennünket abban, hogy élvezzük opusait és ünnepeljük a szerzőt: a tisztes kor mellett erre a tisztes életút is okot ad. Ő a mi világpolgár Kakuk Marcink, a vándorló hős, aki minden reménytelen helyzetből győztesen jön ki. Memoáríróként a legjobbak közt a helye: emlékirataiból unokáink is tudni fogják, milyen ócska kalandregény volt a diktatúrákkal terhelt XX. század. Ám ezekkel úgy elkényeztetett minket, hogy gyönge másolatnak tetszik az interjúszöveg. Azt érezzük például, hogy Babits elefántcsonttornyáról nyilatkozni nem ő a legilletékesebb. Nem győz meg arról, hogy az a tisztességesebb értelmiségi magatartás, ha a világ hívságaitól való elvonulás helyett aktuálideológiai csasztuskákat írunk. De ha már végképp nem kerülhetjük meg e műfajt (elvégre Zelk Zoltán a 6:3-at már a londoni diadal másnapján megénekelte; és igaza volt), akkor lehetőleg vigyázzunk a történelmi arányokra. A Sztálin–Ribbentrop- (helyesen: Molotov–Ribbentrop-) paktum kritikája vagy Kádár János kigúnyolása kuruckodásban sem vethető
össze azzal: szenvedheti-e Faludy György Orbán Viktort vagy sem, csupán azért, mert beszédeiben „egyetlen megjegyzendő mondatot nem mondott, semmi igazán okosat”. (Nem tudni, kormányfői okosságban és emlékezetességben ki az etalon; mindenesetre kíváncsian várom az Engem szenvedhet Horn Gyula című remeklést.) Az említett okokból ordító aránytévesztésnek ítélem, hogy a Népszava „költőfejedelemnek” nevezi Faludy Györgyöt. (Ezt a szerzőtárs Németh Péter is higgye el nekem, tanult és gyakorló irodalmárnak – cserébe elfogadom, ha helyretesz olyan kérdésekben, hogy ki is az igazi sportolófejedelem.) Költőfejedelem volt például Weöres Sándor vagy Nagy László; de ha már a maiak között keresgélünk, akkor is inkább egy másik Orbán jöhet szóba: az Ottó. (Igaz, ő is írt Orbán Viktor-ellenes verset; és ő is rosszat.) „Képzeljük el, hogy a magyar költőket Orbán fizeti” – veti fel Faludy a sanyarú kanadai irodalmi állapotok érzékeltetésére. A grafomán ember eljátszik a bizsergető gondolattal, s valahogy az éhező poéta nimbuszával az agyában és a szívében sem tudja rühellni az ötletet. Elképzelhető, hogy kismester is lehet nagy fantaszta?
*
„Matracravalónak teremtette magát az Isten, nem bölcsnek” – kiabálta be egy jobboldali képviselő Vesna Pusicsnak, a Horvát Néppárt elnökének a horvát parlamentben. A polgári liberális pártelnök aszszony a szélsőjobboldali támadások folyamatos célpontja, mivel kiáll a Hágával való együttműködés mellett, és mert határozott (nem feltétlenül hízelgő) véleménye van a horvátok háborúban elkövetett bűneiről. Ezt a sérelmet a hírt közreadó Index internetes újság szexista támadásnak minősítette. Nem szívesen gabalyodnék bele a horvát belpolitika szövevényébe (bár érdekes volna nálunk is hallani, mit kiáltanának be a magyar parlamentben, ha valakinek határozott és nem feltétlenül hízelgő véleménye volna arról, hogy 1956 magyar háborús bűnöseit Hágába kell küldeni); arra azonban felhívnám a figyelmet, hogy délnyugati szomszédainknál a matracravalóság a jelek szerint a bölcsesség ellentéte. Nálunk effajta bárdolatlanságoktól nem kell tartani. Ha például – mint a csütörtöki országgyűlési viatanapon – Gál Zoltán szocialista exházelnök előbb kellemes jelenségnek minősíti Dávid Ibolya pártelnök asszonyt, hogy aztán arról beszéljen, milyen forróság önti el valamely szavak hallatán – az nem szexizmus, hanem életrevaló Köztársaság téri gavalléria. Tegyük a szívünkre a kezünket (függetlenül attól, hogy Isten teremtett-e bennünket vagy a törzsfejlődés zsákutcája vagyunk): lehet ekkora bölcsességet pirulás nélkül hallgatni?