Lobogónk, Kossuth Lajos

Egy a jelszónk: Tartós Szabadság. (Igazán kár, hogy nem rímel rá, hogy „állj közénk és harcolj érte…”) Azáltal, hogy a Végtelen Igazság szlogenje – állítólag egyes világvallások híveinek jogos érzékenységére való tekintettel – a kommunikációs süllyesztőbe került, az öngyilkos terrorizmusra reagáló amerikai vezérletű válaszcsapás egyúttal a maradék szakralitását is elveszítette: a már-már mennyei küldetésű cowboyt felváltotta az
összevont szemöldökű seriff képzete. Az ember azért eltűnődik: miért van az, hogy a világ vezető hatalma immár kísérletet sem tesz a Tartós Igazság paradicsomi állapotának elérésére – hogy a Végtelen Szabadság utópiájáról már ne is álmodozzunk…
*
Egy hete ilyenkor már érintettem: aggályosnak, kicsinyesnek és méltatlannak ítélem, hogy az ötlettelen balellenzék a semmiről sem tehető Kossuth Lajosra kívánja a választási kampányát építeni. Bár ebben az országban Kossuth mindenkié, mégsem valamely pártoké. Az SZDSZ-es megemlékezési gépezet (Kovács Lászlóstul, Göncz Árpádostul) azt követően indult be, hogy a hivatalos Kossuth-emlékév szervezőbizottságának megalakulását már bejelentették. Ennek társelnökei Mádl Ferenc, a köztársaság első embere, illetve Orbán Viktor miniszterelnök. (Ha netán nem ő nyerne áprilisban, e tisztét is értelemszerűen átengedi utódjának.) Ezzel a tiszteletadással szembemenni nem lehet, de a kampánylólábat takargatni is reménytelen. A magam részéről jelzésértékűnek, de nem perdöntőnek tartom a Kossuth-leszármazottak ingerült tiltakozását a pártpolitikai kisajátítás ellen – elvégre „a másik legnagyobb magyar” történelmi renoméja nem egyszerűen családi, hanem nemzeti ügy. Azonkívül roppant ízléstelen, hogy a „Lobogónk, Kossuth” mottóval illethető rákosista propagandaakcióhoz – talán mert az SZDSZ-nek tényleg elfogyott a regimentje – nemcsak a leköszönt államfő asszisztál (akinek haláláig méltónak illene lennie a tíz éven át viselt magas méltósághoz), hanem az a pártelnök is, akinek előző pártja, az MSZMP egy emberöltővel ezelőtt még feketével nyomattatta a naptárban március tizenötödikét. Ennek megfelelően beparancsolt bennünket az iskolába, ahol nem tanulnunk, de nem is ünnepelnünk kellett, hanem tréfás akadályversenyt teljesíteni: például kikenni egymást lekvárral. S hogy egy évfordulós emléket is citáljak az 1848/49-es körből: Kovácsék voltak akkor is uralmon, amikor október hatodikán az Aradra igyekvő, egyetemistákkal zsúfolt buszban el akarták kobozni tőlünk a nemzetiszín szalagos koszorút. (Nem a román, hanem a magyar oldalon.) A joviális határőr kacsintva odasúgta: mondjuk azt, hogy Nagyszalontára tartunk – az Arany János-kultusz most nincs tiltva. E kegyes (kádári mintájú) hazugság árán akkor mégis a helyszínen tiszteleghettünk az aradi tábornokok emléke előtt – s Kovács László talán még bizalmas jelentést is kapott e külügyi kihágásunkról. Ők, akik életük diktatúracsináló szakaszában a forradalom és szabadságharc dicső elejét és gyászos végét is letagadták a történelemből, most felfedezték, zászlajukra tűzték Kossuthot, csupán azért, mert már nem tud tiltakozni az általa vallott liberalizmus kései – SZDSZ-es és MSZP-s – megcsúfolása ellen. (Medgyessy Péter Tízek Társaságának nevezte el píárgárdáját, pedig ezen a tituluson Petőfi Sándorék óta copyright van. Révaiék annak idején csuklás nélkül lobogójukra tűzték Petőfit, de nem merészelték volna így elkeresztelni a központi pártvezetőséget, a politikai bizottságot. Ellenben a sztálinistáknak már akkor is nagy rutinjuk volt a csoportképek retusálásában. Ebben az MSZP hűséges hagyományápolónak bizonyult. Arra a bizonyos nyári képre, ahol a kompánia kilenc tagja a Parlamenttel a háttérben pózol a fotósnak, a Köztársaság téri számítógép-virtuózok utólag varázsolták oda az exponáláskor épp betegágyban fekvő Szili Katalint, s a művet a párt honlapján bocsátották közszemlére.) Most, hogy Juhász Ferenc szocialista alelnök hivatalosan is elismerte, hogy a jobbközép pártszövetséggel csak akkor tudják felvenni a versenyt, ha a balliberális koalícióba a nyíltan EU- és NATO-ellenes, milosevicsista-janájevista-kádárista Munkáspártot, meg esetleg az út szélén szétszóródott kisgazdákat is beveszik; formálódik a Medgyessy– Kuncze–Thürmer–(Torgyán-) összefogás. Ennek a kompániának kell védjegyként a turini remete, aki ilyen sötét Kasszandra-jóslatot azért még legpesszimistább hangulatában sem tudott volna kiötleni. Ha ők nyernek, jövő ilyenkor az aradi gyásznapon, ha kádárosan ránk kacsint a határőr, még mindig elfordulhatunk a nemzetiszín koszorúnkkal Nagyszalontának. De mi lesz, ha felfedezik a pártélet számára Arany Jánost is? Mi történik, ha szorgos kutatómunkával kiderül: Toldi Miklós voltaképpen a balliberalizmus meg a szociális gondolat korai előfutára?
*
Csak úgy ömlik a panasz Tamás Gáspár Miklósból. Szinte egy időben tette közzé a Népszabadságban meg az Élet és Irodalomban, hogy mindenki őt bántja, és fogalma sincs, hogy miért. Régi elvbarátai elfordulnak tőle, kiebrudalják a szerkesztőbizottságokból, akik pedig valaha dorombolva törleszkedtek hozzá, most belétörlik a cipőjüket. Mivel jómagam soha nem tartoztam ama konjunktúraérzékeny törleszkedők közé (én már akkor is úgy vélekedtem, amikor magasan járt a csillaga, hogy ez a sziporkázó intellektus elképesztő felületességgel jár együtt, amely gondolkodásbeli renyheség ráadásul nemigen tiszteli mások szellemi tulajdonát; világnézeti állhatatlansága és végletes szóhasználata pedig felmérhetetlenül kártékony a hazai szellemi közállapotokra nézve), őszintén mondhatom: sajnálom a termékeny bravúrpublicistát. Sajnálom, de érthetetlennek tartom, hogy okos ember létére csodálkozik rajongó közege hálátlanságán. Ez a közeg ugyanis korántsem elit hallgatóság; a bulvárfilozófia pedig porlékonyabb, mint az újságpapír hamuja. Rutinriposztozással nem lehet elintézni, amikor a Magyar Tudományos Akadémia kínosnak érzi, ha valamely embere meredek nézeteket fejt ki a sajtóban, thürmerista gyűléseken szónokol, szociálforradalmárként pózolva havi több százezres ösztöndíjakkal. Nincs mit csodálkozni azon, ha megkérik: ne biggyessze oda cikkei alá, hogy az MTA Filozófiai Intézetétől kapja a fizetését – ez azért más ügy, mint hogy amerikai óraadóként miféle egyetemi tollakkal kérkedett. Akár Glatz Ferencet, akár mondjuk Vizi E. Szilvesztert vesszük példaként, azt látjuk, hogy az intézményes tudományosság mindinkább a politikai közép felé húz: miközben a direkt pártpolitikai szerepvállalást jószerivel elhárítja, csakis a jobbközép vagy a balközép nézetvilágot tartja szalonképesnek. Némi reménysugár ez arra nézve: a mértékadó értelmiség hátha lassan a szélsőbalos kilengéseket is éppúgy bünteti majd, mint a szélsőjobbos megnyilvánulásokat. (A permanensen csurkázó véleményformálók a szavazatmaximálás szent nevében sem minősíthetnek át bocsánatos bűnné egy thürmerista kézfogót.) Filozófusunk persze nincs azért elnyomva: az üldöztetés igen kifinomult formája volna ugyanis, hogy a Népszabadságban egy teljes kolumnán fejtheti ki terrorizmuselméletét. Nem kell tehát attól tartania, hogy öreg napjaira egyszerű újságárusként végzi. Ez amúgy igen veszélyes munkakör: még jön valaki, és felborogatja a bódét…
*
Pistikééket, akik a Nemzetbiztonsági Hivatal honlapját feltörték, aligha a MIÉP-ben kell keresni (még ha a keresztnév gyanúsan egyezik is), mint ahogy egyes orgánumok sejteni engedték. Hackereink nem akarják „Erdélyt felszabadítani” vagy „transzparensekkel rohangálni a szlovákoknál” (?). Kissé sematikusan annyi ment át a nyilvánosság szűrőjén, hogy a virtuális akcióhősök Amerikát és a magyar kormányt szapulják – pedig a belpolitikai demagógián túl mindenekelőtt az üzenet globalizációellenessége volt a szembetűnő. Ez a vonás pedig, úgy tetszik, a baloldalon épp annyira jelen van, mint a jobboldalon; a korona „ráncigálásáról” és a tűzijátékról szóló megjegyzéseket pedig akár egy kerületi MSZP-s lapból is ki lehetett volna ollózni. Mi jöhet még Pistikéék után? Lacikáék, Gabikáék, Mórickáék?