Mesék, romok, irodalom

Aranéknál, ahol kora gyerekkoromat töltöttem, kétfelé nyílt a ház: a nagy ácsolatú, vastag, túlvilági hátsó kapu a Szegfű utcára, a régi háztulajdonos monogramjával megvasalt, urizáló pedig a rendőrbesúgó-kubikosvezérről elnevezett útra. A fenti a fegyelmezett hatvanas évekre, a hátsó az időtlen, archetípusokat tenyésztő, történelem alatti utcácskára. Én hol ide, hol oda szöktem, de gyerekkoromat mégiscsak ebben az időcsapdában töltöttem, a két élet közé szorult költői zsilipben, ebben a dimenzióváltó átjáróházban.

Ha gondolkodásom gyökereit kutatom, akkor erre a kétfelé nyitott köves udvarra érkezem minduntalan. Ideális rejtekhely volt, és mégsem szigetelt el. Érintkezett a békét biztosító kisvárosi stréberséggel, és elágazott az indulatos-érzelmes kismagyar hétköznapok felé. Biztonságban voltam, mint az alagutat ásó betyárok.
Az udvar felső végében a díszesebb kapu kínálta a belvárost. Nappal több esemény, este jobb közvilágítás. A sarkon fodrászat, ahol sorszámokat tépkedtünk egy tömbből érkezés szerint, s hagytuk kibontakozni Farkas Laci bácsi fodrászatilag álcázott szabadegyetemét. A villamossági üzlet kirakatában mindig megnéztük a Trombitás Frédiről szóló lemezt a hozzá való háromsebességes Supraphon lemezjátszóval. Tiszavirág cukrászda, bizományi áruház, háztartási bolt, szemközt a titokzatos rendőrségi épület.
A szénhordáskor kitárt lenti nagykapu barátságos, barna szárnyai a cseresznyefáig értek. Ilyenkor felültem az ágak közé bámulni az igáslovak széles hátát meg a temetkezési vállalat szomszédos istállóját, Surinya bácsi szomorú-sötét kedvenceinek szállását. Az alsó kisutcában dolgozott több lépcső mély műhelyében Hódi bácsi, a cipész. Homályos, bőrszagú vermében fogadta a környék vásott, széttaposott szandáljait, eltompult sarkú cipellőit. A barátságos típusba tartozó, lassú öreg mester volt: kopasz fej, SZTK-szemüveg, enyvszínű kötény.
Az ő dolgos közönyét a hirtelen ránk költöző, nagy szervezőerejű, ordítós fajta házmester tette még kedvesebbé. Mint minden jó házmester, védte területét, az államilag rábízott kisvilágot, hivatalos volt és kötelességtudó, félelmetes és nevetséges. Utóbb ijesztő, mert miután megműtötték, beszélőgéppel élt. Hangsúly és dallam nélküli géphangját szüntelenül hallottuk, mert amíg tudott saját gégéből beszélni, addig ritkán szólt, de most folyton, szinte megállás nélkül használta a gépét.
Sokat ivott, és száz forintért házhoz hívta a borbélyt, aki ezért a pénzért hosszabban, fecsegőbben is borotválhatná – mondogatta a dobozból. Utcát őrző, darabos, haragosvörös férfiteste egy fémpalackba zárult, s ettől fogva semmilyen kutya, kölök, még unoka sem háborgatta. Győzött az utcán, pedig már ordítani sem volt képes. Nemsokára meghalt, egyedül, soványan és igen némán. Ő volt a Szegfű utca utolsó nagy egyénisége, az elmúlás vele kezdte a sort.
A nagy világfolyamatokat híven követő (olykor parodizáló) helyi változások természetesen a Szegfű utcával kezdték a múlt leváltását. Lebontottak és újra hasznosítottak mindent, citromsárga és lila házakat emeltek. Ezekhez nem tartozott halottas ló, foghíjas, bogaras suszter, korhely, majd később félelmetessé sorvadt házmester. Aran háza is eltűnt, bár a fű közt bujkáló konyhaköveket még nem törték fel, és a régi fürdőszoba betonja kemény lepényként áldja az építőmesteri feledékenységet.
Torokszorító és értelmetlen utóvédharc. Sajnos elvész körülöttem az útra bocsátó építészeti környezet, darabtéglává omlanak az egykor emberlakta falak, bezárulnak az időkapuk, lehetetlenné válik a biztonságot adó átjárás. A továbbfejlesztett hatvanas éveket már csak az újrakent, úri nagykapu választja el a felmért és kiárusított üres terektől. A történet elejének fele maradt meg lila bársonytokban. Fokozatosan eltömődnek és megszűnnek az epizódok, a mellék- és Szegfű utcák, elkopik a teljesség békebeli látszata. Elmerül, mint az átázott papírcsónak az ólomkatonával.