„Ne sírjon, barátom!”

Amikor Haynau tábornok augusztus 6-án diadalittasan bevonult a temesvári várba, első dolga volt, hogy Róka kanonokot kerestesse. „Hol van Róka kanonok? kérdi Haynau, fel fogom akasztatni, kiadtam már az elfogatására a rendeletet, úgy Lonovics püspököt is, mert az is rebellis volt” – idézte szavait egy szemtanú. A bresciai hiéna pontosan tudta, hogy miért akar leszámolni a katolikus egyház vezetőivel. A katolikus egyház nem egy papja és szerzetese állt be honvédnek a szabadságharc alatt, a felkelőket sokféle módon támogatták a harcokban és a megtorlások idején egyaránt.

A lelkipásztorok legfontosabb munkája a szomorú időkben a rászorulók vigasztalása volt. A katolikus papok tanulmányaik során külön foglalkoztak azzal, hogyan kell a betegeknek, a haldoklóknak és a halálraítélteknek vigasztalást nyújtani. Magyarországon ebben az időben a legjobban elterjedt pasztorális alapmunka Pakróczy Nepomuki János plébános Múnkás lelki pásztor a’ betegek, haldoklók és rabok mellett című kézikönyve volt, Köhler Anleitung für praktische Seelsorger am Kranken- und Sterbebette magyarítása, amely 1821-ben, majd 1826-ban jelent meg Pesten. Valószínűleg ezt forgathatták azok a minorita szerzetesek is, akik az aradi vértanúkat kísérték utolsó útjukra.
Sujánszky Euszták, Winkler Brúnó, Bardócz Sándor és Pléva Balázs nem jószántukból jelentkeztek a nehéz szolgálatra. A kivégzés napja előtt, október 5-én hajnali fél ötkor katonák zörgettek az aradi kolostor kapuján, és megparancsolták Kosztka Libor házfőnöknek, hogy kilenc papot küldjön a haditörvényszék által halálra ítélt tábornokok mellé. Leiningen-Westerburg Károly evangélikus, Dessewffy Arisztid református, Damjanich János pedig görögkeleti vallású volt, ezért a minorita szerzeteseken kívül Baló Béni református lelkészt és Szombati Balázs görögkeleti papot is a halálraítéltek mellé hívták.
Az ítéletet jellemző módon csak a katonáknak a minoritáknál tett látogatása után, hét órakor olvasta fel a hadbíróság, de Haynau már október 1-jén jóváhagyott mindent ácsi főhadiszállásán. Külön utasítása pedig az volt, hogy a kivégzést az ítélethirdetést követően 24 órával hajtsák végre. A következő napon, október 2-án az ítéleteket felterjesztette Ferenc Józsefnek is. Haynau főhadsegéde, Johann Susan vezérőrnagy pedig úgy rendelkezett, hogy a végrehajtásra „reggel, kellő időben kerüljön sor”, s az elítéltek „elrettentő példaként egész nap közszemlére legyenek kitéve a vesztőhelyen”.
Nem az volt szokatlan az aradi minoriták számára, hogy kivégzéshez kell sietniük, hiszen a rabok lelkipásztori ellátásában már hosszú idő óta részt vettek, sőt Rácz Jeromos rendtársuk tevékenykedett a vármegyeházi kápolna fölszentelésén (1820) és a fegyházi rabokat foglalkoztató „üzem” felavatásán (1821) is. Talán még némi gyakorlatra is szert tehettek az elítéltek körében végzett munka során, bár a várnak önálló káplánja is volt: 1849-ben Marchot Eduárd franciskánus, a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartomány tagja. Hanem a szokatlanul nagyszámú ártatlan embernek, a szabadságharc hőseinek a kivégzése érthetően rendítette meg a rendház lakóit.
A kétségbeesés általános volt. Kilenc, szolgálatra rendelhető szerzetes pap nem is élt ekkor a minoriták kolostorában, így csak négyen indultak el reggel tíz órakor az aradi várba. Hét órán keresztül voltak a rabok között, délután ötkor tértek vissza kolostorukba, és a várparancsnok távoztukkor meghagyta, hogy másnap hajnalban legyenek ismét a rabok mellett.
Sujánszky Euszták 1849-ben harmincnyolc esztendős volt. Az aradi vértanúk utolsó két napjának történetét gondosan följegyezte a rendház Historia domusába, ezt tette közzé rendtársa, Lakatos Ottó Arad története című művének első kötetében.
Sujánszky Pöltenberg Ernőt és Aulich Lajost gyóntatta meg, majd a törött lábú, ágyban fekvő Damjanich kérette magához. Hosszú beszélgetés után szánta el magát a rác származású görögkeleti tábornok, hogy halála előtt még egy utolsó gesztust tegyen a magyar nemzet ügye mellett: áttért a katolikus vallásra, meggyónta bűneit, és áldást kért. „S miután ágyában újra felemelkedett, mondá: Mielőtt eltávoznék, tisztelendő barátom, ha nem utál, csókoljon meg engem. Hogy utálnám a hősök leghősebbikét. S majd öt percig egymás nyakába borulva keservesen zokogánk. Ne adj, Isten, több ily jelenést életemben!” – emlékezett vissza Sujánszky a megrázó pillanatra.
A vigasztalásra kirendelt szerzetesek bizony maguk is vigasztalásra szorultak. „Remegve vártam a börtönész cellájában a percet, melyben a borzasztó spectaculumra indulnunk kellend” – vallotta be őszintén Sujánszky. A feladatra elszánhatták magukat, fölkészülve azonban nem lehettek. Sem Pakróczy Múnkás lelki pásztora, sem Biró Mártonnak Erköltsi keresztény oktatások különösen a fenyítő házakban raboskodóknak remélhető meg-jobbitásokra című, 1819-ben Kolozsvárt megjelent műve, sem Negyedes Pál Lelki kalaúz a ki a természet szerént-való nyavalyában haldokló betegeket, vagy a törvényesen halálra itélt rabokat az örökké-valoságnak bóldog uttyára elvezeti című, 1801-ben kiadott kézikönyve nem tartalmaz olyan részt, amely arra vonatkozna, hogyan lehet igazságtalanul, koncepciós per alapján halálra ítélt emberekhez szólani, lelket önteni beléjük, vigasztalni őket.
A Múnkás lelki pásztor című kézikönyv harmadik része például három szakaszban foglalkozik a halálraítéltek lelki ellátásával. A tanácsok azonban köztörvényes bűnözőkhöz szóltak, ezért a minorita szerzetesek legföljebb a Bátorító mondások néven szereplő imákat és könyörgéseket mondhatták el. Ezek közül az alábbit talán csakugyan fölhasználhatták: „Édes Jézusom! te érettem szenvedtél, te érettem meghaltál. Te ugy haltál meg, mint az Igazságnak áldozatja, mint az Engedelmeskedésnek áldozatja, mint a Szeretetnek áldozatja. Én is a te példádra hasonló áldozatképpen akarok meghalni…”
A vesztőhelyen már mind sírtak a lelkészek. Nagysándor József így szólt az őt gyóntató és a halálra előkészítő Winkler Brúnóhoz: „Tegnap ön vigasztalt engem, és most sír.” Damjanich a kivégzése előtt a szintén könnybe lábadt szemű osztrák katonát éltette; Sujánszkyhoz pedig e szavakkal fordult: „Ne sírjon, barátom – s a feszületre mutatva folytatá –, hiszen az is, aki a kereszten függ, az igazságért szegeztetett keresztre.” Talán a fülébe csenghetett még a vesztőhely felé tartó úton elmondott imádság.
Itt legördül a függöny – emlékezik vissza Winkler Brúnó –, mert hazaszeretetüket mindhárman legdrágább kincsük, életük föláldozásával pecsételték meg.
Nemde jól teljesítettem kötelességemet? – kérdezte a visszaemlékezések szerint Franz Bott, a brünni hóhér a kivégzések után. Emberileg – hangzott Tichy vezénylő őrnagy cinikus válasza. Majd felszólította a jelen lévő papokat, hogy tartsanak szónoklatot a legénységnek. Ez is kötelességük volt ugyanis a kivégzésnél lelki támaszt nyújtó lelkipásztoroknak.
A négy minorita szerzetes azonban az aradi vesztőhelyen térdre hullva, könnyek között imádkozott. Nem tudtak, és talán nem is akartak szólani.