Gyenge gazdasági helyzetében és a nemzetközi kapcsolatok növekvő instabilitása közepette Oroszország jelenleg nem engedheti meg magának, hogy csökkentse politikájában az atomfaktor szerepét. Az ország szerepét, helyét a globalizációs folyamatokban vizsgáló stratégiai dokumentum szerzői ugyanakkor pozitívnak nevezik, hogy a Kreml kerüli a konfrontációt az Egyesült Államokkal, valójában még a rakétapajzs kérdésében is. Ez utóbbi paraméterei, teszik hozzá, egyébként sem világosak, így az sem ismert, hogy komolyan érinti-e az orosz biztonsági érdekeket. A Washingtonhoz fűződő korrekt viszony ugyanakkor, figyelmeztetnek a szakértők, fontos feltétele annak, hogy Oroszország része lehessen az új gazdasági-pénzügyi világnak. Megállapítják ugyanakkor, hogy az elmúlt évtized tapasztalatai alapján geopolitikai engedményekért cserébe aligha várhatók komoly hitelek, vagy az adósság leírása. A többpólusú világrendet hirdető hangos retorika ugyanakkor Karaganovék szerint ennek ellenére sem pragmatikus hozzáállás, és túl sokba kerül Moszkvának, mivel ezt a világ nagy része Amerika- és Nyugat-ellenes magatartásként értékeli.
Oroszország közeledését az Európai Unióhoz a globális világhoz történő alkalmazkodás egyik legfontosabb útjaként értékeli a dokumentum. A WTO-tagsághoz szükséges feltételek teljesítésével párhuzamosan ezért az uniós szabványok meghonosítása is előfeltétele annak, hogy Oroszország a legmélyebben be tudjon hatolni az Európai Unió közös gazdasági térségébe. Ezután úgy 10-15 év múlva, amikor az EU-nak már 25-30 tagja lesz, a szerzők szerint felmerülhet az orosz csatlakozás kérdése is. Persze, teszik hozzá, az egy más Európai Unió és egy más Oroszország lesz. Mivel az európai biztonsági rendszer gyakorlatilag a NATO bázisán formálódik, a további bővítés is egyre elkerülhetetlenebb, ehhez az orosz–NATO alapszerződés aláírásával de facto Moszkva is a hozzájárulását adta, Oroszországnak így sincs más választása, minthogy e politikai súlyát vészesen csökkentő folyamat tétlen szemlélése helyett egyenesen felveti gyors csatlakozását az észak-atlanti szövetség politikai szervezetéhez. Mint a dokumentum szerzői aláhúzzák, Oroszország felvételével a destabilizáló vonásaitól megszabadult NATO az európai és nemzetközi biztonság átfogó szervezetévé válhat.
Bármiképpen is alakul a helyzet, Oroszországnak be kell lépnie a nemzetközi terrorizmus, az atom- és más tömegpusztító fegyverek elterjedése ellen fellépő, a világról felelősségteljesen gondolkodó államok katonai-politikai koalíciójába. Mindez, hívják fel a figyelmet a szakértők, természetesen komoly terheket is ró a Kremlre, de ebben az esetben a félrehúzódás még többe kerül. Az ilyen országok ugyanis a közvélemény szemében a lemaradók, elégedetlenek, radikalizálódók táborába sodródnak, és ez kudarcra ítél minden, a globalizációs folyamatokba történő bekapcsolódást célzó kísérletet.
A szerzők úgy vélik, az orosz részvétel mértékét egy nemzetközi koalícióban a veszély nagyságának és annak kell meghatároznia, hogy mennyire hathat Moszkva e szövetségben a döntési folyamatokra. Végezetül, állapítják meg Karaganovék, adott esetben Oroszország konkrét árat is kérhet részvételéért a nemzetközi koalícióban. Ezek között a szovjet adósságok elengedését, az elmúlt tíz évben felvett hitelek átütemezését említik a szerzők. Szintén ide sorolják Oroszország felvételét a NATO-ba, vagy, mint megjegyzik, ennek megtörténtéig a szervezet orosz határokig történő bővítésének kitolását.
- HÁTTÉR -
Putyin nyitása
n Stier Gábor
Putyin ugyanazon a nyelven beszél, mint mi?! A nyugati sajtó e manapság gyakori mondatában keveredik az öröm, a meglepetés és a kétkedés. Az elemzők egyelőre nehezen tudják eldönteni, az orosz elnök valóban komolyan gondolja-e a történelmi nyitást, gyökeres fordulatot kíván-e végrehajtani az orosz külpolitikában, avagy, mint például a Die Presse írja, csak tőrbe csalja a Nyugatot, és az új helyzetet arra használja ki, hogy éket verjen Európa, valamint Amerika közé. Tény, hogy a Kreml rendkívül ügyesen aknázza ki a szeptember 11-i terrorcsapások utáni külpolitikai kavargást. Putyin a tragédia óta eltelt időszakban nem mindennapos nemzetközi aktivitást tanúsít, és népszerűsége nem csak otthon dönt meg minden eddigi rekordot.
„A NATO és Oroszország negyven éven át farkasszemet nézett, tíz évig óvatosan kerülgette egymást, most pedig a lényegbevágó és gyakorlati együttműködés szakasza következik” – mondta a minap az orosz elnökkel találkozva az észak-atlanti szövetség főtitkára, Lord Robertson. Való igaz, a közelmúltig nehéz lett volna elképzelni, hogy Putyin bármilyen kontextusban is felvesse Oroszország NATO-tagságát. Ha lehet, még inkább rálicitált Robertson kijelentésére az amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó, Condoleezza Rice, aki „a hidegháború utáni időszak legletisztultabb pillanatának” nevezte, hogy Oroszország az Egyesült Államok első és legaktívabb partnere lett a terrorizmus ellenes nemzetközi koalíció létrehozásában. Mint mondta, ez az alapvetően új viszony immár egyre inkább hasonló értékeken nyugszik. Colin Powell külügyminiszter sem szűkölködött a dicséretekben, amikor kijelentette, hogy a szeptemberi terrorcselekmények után „történelmi léptékű szerkezeti elmozdulások” történtek a nemzetközi biztonsági rendszerben, és ezek egyebek mellett Oroszország cselekedeteiben nyilvánultak meg. Tény, hogy a külföldi vezetők közül Putyin hívta fel elsőként a terrorakciók után Busht, de még ennél is meglepőbb volt, amikor az orosz elnök felsorolta azokat a konkrét lépéseket, amelyeket Moszkva kész megtenni a nemzetközi terrorizmusellenes kampány keretében. Az orosz sajtó már egyenesen arról ír, hogy Tony Blair minapi moszkvai villámlátogatásán új, a terrorizmus ellen leghatékonyabban fellépők triumvirátusának alapjait rakták le.
Ennyi dicséretet valóban régen söpörhetett be a Kreml, és eddigi teljesítménye akkor is elismerésre méltó lenne, ha csupán a taktikázás, az előnyök szerzése motiválná. Putyin láthatóan igyekszik megkérni mindennek az árát, gyors felzárkózását Amerika mellé azonban csupán segíthették olyan pragmatikus szempontok, mint a csecsen kérdésben elért hangsúlyeltolódás. A nyitásában legalább ilyen fontos szerepet játszott, hogy Moszkva az iszlám terrort nemcsak a kaukázusi, hanem a közép-ázsiai fejleményeken keresztül is rá leselkedő közvetlen veszélyként értékeli. Még ezeknél is nagyobb súllyal eshet azonban a latba annak felismerése, hogy a Kreml – mint a fenti stratégiai dokumentum is bizonyítja – a történelmi helyzet adta lehetőséget történelmi nyitásra, tartós előnyök szerzésére használja ki. Ehhez be kellett látnia, és Putyin külpolitikájában már voltak erre utaló apró jelek, hogy a befolyásában megroggyant Oroszország konfrontáció helyett a nyugati struktúrákhoz felzárkózva hatékonyabban érvényesítheti gazdasági és politikai érdekeit. S ez a felismerés valóban történelmi!
Deák Dániel
Egyre kevesebben kíváncsiak Magyar Péterre
