– 1956 nyarán valami változás állt be a világban: lazult a diktatúra tájékoztatáspolitikája, az emberek kezdték megérteni, ami itt van, nemzeti tragédia. Össznépi bódulat volt eluralkodóban: szerelmes boldogsággal érezték az emberek, hogy annak a világnak, amely megnyomorította mindennapjaikat, hamarosan vége lesz. Mintha kurta reformkorban élnénk, úgy pezsgett ’56 nyarán az élet – mondja Regéczy-Nagy László, akinek egyéni sorsa szinte párhuzamosan haladt a nemzetével. Szerelmes vőlegényként, ifjú házasként élte az 1956 októbere előtti heteket, hónapokat.
A forradalom, a szabadságharc lázas napjait is. A követség Land Roverjével cikázott a városban, eljutott olyan helyekre is, ahová más nemigen, és visszatérve a követségre, beszámolt róla, mit élt át az utcákon. A második világháborút páncélostisztként szolgálta végig, tudta, mit lehet látni a harckocsikból, és mit nem, ezért „úszta meg” szinte sértetlenül merész kalandozásait a harcoló fővárosban. Látta a pesti fiúkat, lányokat elesni a szabadságért. Mint egykori Horthy-tiszt, mint az angol követség alkalmazottja, nem állhatott közéjük – mondja –, nem tett volna jót a forradalomnak, ha akár egyik, akár másik minőségében találnak rá a küzdelemben. A katonaviselt férfiú jól akarta szolgálni a hazát. Nem takarékoskodott az életével, de tudta, nem az utcai harcosok között kell teljesítenie feladatát: közvetíteni a forradalom vezetői és a követség, a Magyar Forradalmi Bizottság és az ENSZ ötös bizottsága között. Halálos veszedelemmel járó, nagy játszma volt ez a harcok leverése után, de minden pillanatban a szeme előtt voltak azok a gyerekek, akik életüket adták a szabadságért.
– A követségnek huszonnégy órás rádió-összeköttetése volt Nagy-Britanniával, néhány jó szimatú újságíró egykettőre itt termett, 23-án délben (!) találkoztam az elsővel, és itt is maradtak, amíg csak tudtak – meséli. – Volt közöttük olyan, akit én vittem a sötét pesti utcákon orvoshoz, miután szétlőtte az autóját egy szovjet harckocsi. De ez már később volt… Az első napon a követségi első titkár megszólított: Ugye, tudja, hogy én vagyok itt a politikai tiszt? Mindent, amit tud, nekem szíveskedjék jelenteni! Kapcsolatfelvétel volt ez a javából! Ettől a pillanattól az írott anyagoktól kezdve a személyes tapasztalataimig mindennel hozzá mentem.
– Bibó az emberi méltóság forradalmának nevezete ötvenhatot. Hegedüs meg azt mondta, nem volt tudomásunk róla, hogy a magyar nép érzékenységét megbántottuk volna – folytatja tűnődését Regéczy-Nagy László. Lebukásáról is tűnődő higgadtsággal beszél, de névvel, dátummal, pontosan.
– Szabó Miklós egykori kisgazda képviselő az internálótáborban ÁVO-s ügynökké lett. A parasztszövetséges Kis Sándorhoz készülök kimenni Strasbourgba, nem akarsz neki levelet küldeni? – ezzel a kérdéssel kereste fel azt a Göncz Árpádot, aki Regéczy kezébe adta a Nagy Imre-kézirattal megtömött aktatáskát. A levél egyenesen az ÁVO kezébe került. (Szabó Miklós provokációs ügynök volt – mondja Regéczy-Nagy László. – Megjelent a tárgyalásunkon is. Hogy mi van vele manapság? Bejár a Parlamentbe. Újságíró-igazolvánnyal.)
– Vagy másfél hónapig nem szóltak hozzám, magánzárkában ültem, sétára se mehettem – ugrik egyet emlékei útvesztőiben –, aki nem próbálta, nem is tudja, milyen irreális világba gubózik be ilyenkor az ember. Egy éjszaka kicsapódik zárkám ajtaja, amelyet csak az ügyeletes tiszt jelenlétében lehetett kinyitni, megragadnak és visznek a Fő utcai épület hosszú folyosóin. Majd belöknek egy sarokirodába, ahol a hatalmas íróasztal mögött gnómszerű kis ember ül. Szemén vastag szemüveg, körülötte pedig az a „brigád” lovagol a székeken, amelyik a mi perünk vádlottjaival foglalkozott: Csiki István meg valami Bodrogi, aki Bibó Istvánt kínozta rendszeresen. Kezdték összeállítani a Nagy Imre-perben kihallgatandók lajstromát. Voltaképpen semmi újat, „érdekeset” nem kérdeztek, engem akartak megismerni, hogy „nyersanyagként” alkalmas vagyok-e a tanú szerepére. Fél óráig foglalkozhattak velem, aztán vittek vissza a cellámba. Nem sokkal később csodálatos művű, kétnyelvű, magyarul és oroszul megfogalmazott jegyzőkönyvi kivonatot hoztak aláírni, a Nagy Imre-könyv kéziratának sorsára vontakozó vallomásomat. Még akkor sem jöttem rá, csak később, hogy ennek alapján sorolódtam be Nagy Imréék perébe. Aztán közvetlenül a per előtt még egyszer elém tették ezt a szöveget – meséli Regéczy-Nagy László –, azzal a meghagyással, hogy nem kell mást mondanom, csak azt, amit ebben rögzítettek. Vállalható szöveg volt, Nagy Imréhez semmi módon nem kapcsolódott, hiszen ő már nem is volt Magyarországon ’56 decemberében, amikor azt a kéziratot, amelyben az első miniszterelnöksége idején szerzett tapasztalatait leírta – meg hitvallását az emberarcú szocializmusról –, az angol követségre vittem, hogy onnan külföldre juttassák, világnyelveken kiadják. A per során is „csupán” arra voltak kíváncsiak, hogy mit szól mindehhez Nagy Imre. Vida, a tanácselnök azt lovagolta meg, hogy az „imperialisták hónapokig éltették a propagandájukat a maga könyvéből”. Nagy Imre pedig, akit a tárgyaláson, a tanúkihallgatási szakban kihívtak mellém, azt mondotta: Kérem, ez a könyv az én miniszterelnöki tapasztalataimat összegezte, és benne van mindaz, amit a szocializmus megjobbításáról tudok.
– Noha vád tárgyává tették e könyvet, nem engedték, hogy szó essék róla. Nagy Imre ugyanis szép kényelmesen nekifoghatott volna nézetei kifejtésének. El is kezdte, csakugyan, professzorosan magyarázni: Igen, egyszer módja volt végignézni azokat a kiadványokat, amelyeket négy nyelven terjesztettek a világban, és magyar nyelven is visszajuttattak az országba, és eltekintve néhány apróságtól… Már éppen kezdte volna mondani, hogy milyen hibákat szemezett ki belőlük, amikor ráordítottak: „Nem erről van szó! Nem erre vagyunk kíváncsiak!” Érezhették, csak a saját kárukra bocsátkozhattak volna lényegi vitába Nagy Imrével, mint ahogy Bibó Istvánnal is. Képtelenek lettek volna felülkerekedni. Nem is engedték azután, hogy a könyvéről beszéljen. Nagy Imrét ez láthatólag nem zavarta, akkor ő már szembenézett az elkerülhetetlen sorssal. Moszkvából jött, tudta, számára nincs kegyelem. (Ma már világosan látni, sokkal korábban aláírta ő a saját halálos ítéletét, mint ahogy pere megkezdődött. Akkor, amikor nem ismerte el a Kádár-kormányt, nem volt hajlandó lemondani miniszterelnöki tisztéről, és nem volt hajlandó ellenforradalomnak nevezni a forradalmat. Ha annak nevezi éppen ő, Nagy Imre, a nemzet lelkén hatalmas sebet ejtett volna. Annál is nagyobbat talán, mint amekkorát az írószövetség ’56 forradalmát megtagadó, szörnyűséges levele ütött. Azt ígérték aláíróinak, hogy e levél fejében szabadlábra helyezik a bebörtönzött írókat. Déryék azonban csak jóval később szabadultak. Minden zárkába beadták az írószövetségi iromány másolatát, vigyorogva, 1958 novemberében. Mint amikor a haldoklóba még bele is rúgnak, olyan hatást keltett.)
– Szorongtam, persze, nagyon – folytatja az emlékezést Regéczy-Nagy László –, hogy Nagy Imre védelmi koncepciójába hogyan illenek bele az én mondataim. Amikor aztán a tárgyaláson mellém szólították, és rám mosolygott, megnyugodtam. Megértettem, hitvallását ez a könyv őrizte meg az utókornak, nem más. Ha nem jelenik meg négy világnyelven és magyarul is Nagy Imre műve, kedvük és céljaik szerint citálhatták volna azok az „elvtársai”, akik bitófára küldték.
– Kivégzése előtt négy nappal lehetett, a tanúkihallgatás vége felé kerültem sorra. A hírhedt Fő utcai épület hosszú folyosóit deszkafallal osztották ketté. Az egyik részen zajlott az intézmény „normális”, mindennapi élete, a másik oldalon a Nagy Imre-per körforgása: itt vezették az elsötétített terembe és vissza a zárkájukba a tanúkat, a vádlottakat. Film- és hangfelvétel készült a perről, az elsötétítést valószínűleg a filmesek kedvéért csinálták. Nagy meleg volt, kitárták az ajtókat, kihallatszott az előttem tanúkihallgatásra vitt Márkus Istvánnal folytatott, hosszú, dörmögő vitája Nagy Imrének. Vida szünetet rendelt el, Márkust a szemem láttára vezették el, majd kitódult – nemcsak a bíróság, hanem egy-egy rendőr századosnak öltözött ÁVO-s tiszt kíséretében – valamennyi vádlott is. Nem lett volna szabad ily módon találkoznom velük, őröm ijedten tuszkolt be a legközelebbi terembe, oda, ahol a bíróságnak megterített svédasztalok álltak. Jöttek is a bírák, akik, amikor megpillantottak bennünket, rettentően leteremtették kísérőmet: Szakaszvezető elvtárs, vigye innét!
– Az a kiváltság jutott osztályrészemül – mondja Regéczy-Nagy László –, hogy végignézhettem a vádlottakat életük utolsó napjaiban. Tanúkihallgatásom után már csak a vád- és védőbeszédek voltak hátra, az ítélet kihirdetése és végrehajtása. Vasárnap akasztottak. Nagy Imrét mellém hívták. Amíg ő veszekedett Vidával, addig én lestem a többieket: Maléter Pált, aki mint szálfa magasodott mindenki fölé, farkasszemet nézett a halállal. Tildy Zoltánt, akit ugyan nem fenyegetett halálos ítélet, de teljesen összeroppant. Nem mindenki bírta ki egyformán a hosszú vizsgálati fogságot. Kopácsira nem emlékszem, hogy láttam volna ott. Pedig őt is fel kellett volna ismernem korábbi sajtófotók, híradófelvételek alapján. A többiek? Meggyötörte őket az a film, amelyet az utcai kegyetlenkedésekről levetítettek nekik. Nem volt szavuk sem ellene, nem tudták, amit sok mindenki más igen: tíz esztendő terrorja sokkal kegyetlenebb felvételekre adott volna módot, csakhogy nem volt ott nyugati riporter, aki lefényképezhette volna azt a sok szörnyűséget, ami az ÁVO-s villákban és pincékben történt.
– Személyesen nemigen találkoztam egyikőjükkel sem a forradalom előtti időkben, Nagy Imrét láttam olykor az 5-ös buszra várni ’56 nyarán a József nádor téri garázsunkból… Amikor a bírósági teremben mellém került, azonnal feltűnt törődöttsége, a nyakánál lötyögött az ing… de hősiessége is szembetűnő volt. Olyan erkölcsi magaslatra jutott hérosz volt ő, aki bátran nézett szembe az elkerülhetetlen halállal. 1956-ban két típusát ismerhettem meg a hősies helytállásnak. Az utcai harcok bátrait, akiknek alkalmuk sem volt félni, oly hirtelen követelte tőlük a pillanat a hősies helytállást. Őket azután vagy megtörte, vagy fölemelte a börtönben töltött hónapok kegyetlensége. Kilenc hónapig voltam a halálraítéltek zárkasora fölött a Kisfogházban, naponta hallottam, hogy azok a gyerekek, akik halált megvető bátorsággal küzdöttek a pesti utcákon, hogyan mentek a kivégzőhelyre. És megismerhettem az erkölcs bátor elszántjait is, közöttük a legnagyobbat, Nagy Imrét, aki moszkovita kommunistából lett a nemzet mártírja. Ez nagyobb tett, mint ha egy magyar honvédtiszt áldozza fel a hazájáért az életét, mert őt arra nevelték. De hogy egy Moszkvából jött kommunista úgy áll át nemzete oldalára, hogy még a halált is vállalja népéért…
– A rádióból ismert Mindszenty-perre, a Rajk-perre emlékezve egyetlen pillanat alatt világossá vált bennem, hogy több, halálos ítéletre „kihegyezett” koncepciós pernek vagyok szem-, fül- és perbéli tanúja. Szinte ugyanolyan volt a rendezés és a légkör. Mindenkibe azonnal belefojtották a szót, akármelyik oldalán ült is a bírósági teremnek, ha úgy gondolták, elviszi a témát a halálos ítélet felé vezető útról. Szomorú s fontos ismeret lett ebből aztán a magunk perében, amikor Bibó Istvánnal együtt kerültem a vádlottak padjára. Ugyanaz a négy ülnök jutott nekünk is, mint Nagy Imrééknek, csak a tanácselnök és az ügyész volt más. Hallgatnom kellett mindarról, amit Nagy Imre oldalán végig figyelemmel követhettem. Már tanúkénti kihallgatásom másnapján elővett ugyanis a vizsgálóm, és közölte velem: maga szem- és fültanúja volt egy olyan titkos pernek, amelynek nem szabad napvilágra kerülnie. Ha a tárgyalásukon egyetlen szót felhasznál belőle, súlyos következményei lehetnek. Pedig a nevezetes Nagy Imre-kéziratot külföldre juttató vádlottak védelmére igen jó lett volna felhozni, amit Nagy Imre elmondott: mit közölt vele Kádár János, amikor ’56 nyarán köszönettel visszavitte a szerzőnek a kéziratot. Elmondta, mennyire egyetértett vele, s milyen megtiszteltetés számára, hogy elolvashatta…
1958. június 16. után is magához rendelte megint Regéczy-Nagy Lászlót a vizsgálótiszt. Úgy tartotta a kezében a Népszabadságot, hogy a vádlott jól olvashassa a tudósítást a Nagy Imre és társai perében hozott ítélet végrehajtásáról. – Képzelheti, milyen erősek vagyunk – mondta a tiszt –, ha ezt is megengedhetjük magunknak! – és összecsukta az újságot.
szakképzés
Hankó Balázs: Legyen a magyar szakképzési modell az, amely irányt mutat az EU-ban!
