Ha valaki rendszeresen kóstol drága külföldi borokat oly módon, hogy köztük ott a magyar is, meglepő következtetésekre juthat. Hozzá kell tenni: ezek csak úgynevezett vakkóstolások lehetnek: az egyes borok származási helye csak az utolsó töltés és a minősítések elhangzása után derül ki. Nem borversenyről van szó, a résztvevőknek tehát elegendő tetszési indexet készíteni, vagyis ki-ki ízlése szerinti sorba állítja a borokat.
Ilyen kóstolókra többször hívtam meg külföldi szakújságírókat, akik noha készültek az eredmény megírására, végül soha nem tették meg. Ma Európában egyetlen szaklapban sem közölhető, ha egy vörösborkóstolón a magyar borok befurakodtak az árban átlagosan kétszer drágább francia borok közé. Megtörtént, hogy az első három helyen végeztek. (A francia borokat csak azért említem, mert „legszebb” boraink egyelőre úgynevezett Bordeaux blend típusúak, azaz cabernet és merlot szőlőfajták borainak házasításából születnek.) Egy ilyen végeredmény akkor sem szalonképes hír, ha a kóstoló személyek tudják: a mintavétel, valamint a kóstolás abszolút korrekt volt. Az eredmény olyan érdekeket sértene, amelyek hátrányosan befolyásolnák a cikkíró karrierjét.
A bécsi nagykövetségünkön szeptember közepén tartott üzletember-találkozón a bor iránt érdeklődő sommelier-k (Ana Grand Hotel, Imperial, Sacher stb.) leggyakoribb mondata ez volt: sosem hittem volna, hogy Magyarországon ilyen jó borok vannak.
Hogyan hozhatnánk a civilizált világ igényes fogyasztóinak tudtára, hogy ilyen boraink vannak? Erre csak akkor van esélyünk, ha a bemutatásnak valamilyen eddig járatlan útját választjuk.
Hazai fajtáinkból, a tokaji aszút kivéve, olyan minőséget nem tudunk előállítani, amellyel be lehetne robbanni a nemzetközi „bortudatba”. És akkor még hol vagyunk a borpiactól! Maradnak tehát a világfajták, de nem a nemzetközi egyenízlés szerint elkészítve, hanem a termőhely, azaz a Kárpát-medencei térség illat- és ízbélyegeit hordozva. Ilyen borok pedig már születtek! Az 1999-es évjáratban Eger és Villány borászai letették az asztalra a Vili papa cuvée, Kopár stb. nevű borokat, amelyeket idegen palackba töltve kitörő lelkesedéssel fogadna például az angol ínyenc.
Minőséget elérni nem olcsó mulatság. Ma egy borásznak jó folyóborokkal meg kell teremtenie azt az anyagi alapot, amellyel finanszírozni tudja az előrelépést. Amikor ismertté válik a neve, majd azt is megfizettetheti, és csúcsborait is jó nyereséggel forgalmazhatja. Hosszú, rögös út ez…
A fenti gondolatok leírására az adott ösztönzést, hogy a Magyar Nemzet 2001. szeptember 8-i számában Borimperializmus címmel megjelent egy írás, amelyben Cey-Bert Róbert Gyula azt sugallja, hogy a tengeren túli országok csak néhány évtizede foglalkoznak számottevő mértékben szőlőtermesztéssel. Véleményem szerint nem szabad ezeket az államokat egy kalap alá venni, hiszen Dél-Afrikában már régóta van bortermelés. A legendás 750 hektáros Constantia birtok az 1685. évtől komoly szőlészeti-borászati munkát folytat. A Constantiából Európába szállított desszertborokat nagyra tartották, és évszázadokon át jelen voltak a borpiacon. Ausztráliában is létezik borászat 1820 óta, s nem kizárólag a tengeren túli termelők hibája volt, hogy az ottani borokból nem sok jutott el Európába az utóbbi évtizedekig. A kapcsolat ugyanakkor visszafelé is működött, hiszen a filoxérát Amerikának köszönheti Európa. Éppen ennek következtében hagyta el sok francia termelő a kontinenst, hiszen Dél-Amerikában a szőlő betegségei nem találtak táptalajra, kiváló adottságok mutatkoztak vírusmentes ültetvények létrehozására. A cabernet, merlot, malbec fajták már a XX. század elején otthon érezték magukat Argentínában, Chilében.
Akárcsak itthon, Villányban. Ezért sem tartom helytállónak Cey-Bert Róbert végső következtetését, miszerint a francia fajtákat el kellene felejtenünk hazai borvidékeinken. A szakmában még nem dőlt el egyértelműen az a vita, hogy valójában mely fajtákat lehet egy-egy bortermelő területen autochton, azaz őshonos fajtának tekinteni. Hány száz évet kell eltöltenie egy-egy fajtának, mondjuk, a Somló hegyén ahhoz, hogy az egyedülálló juhfarkként őrizze a hagyományokat? Ezt megmondani, eldönteni senki sem tudta még, de nem is érdemes. Sokkal lényegesebb az, hogy egy-egy szőlőfajta melyik termőhelyen adja a fajtájára jellemző maximumot.
Vitathatatlan, hogy a külföldi szakemberek fanyalogva fogadják chardonnay, cabernet sauvignon, merlot fajtából készült boraink legtöbbjét. De vajon miért? Kétségtelenül rendelkezünk nagy magyar fajtákkal. A furmint, a hárslevelű, az úri szőlőnek nevezhető kéknyelű, a kadarka és a kékfrankos valóban megérdemel minden támogatást, hiszen ezekkel a fajtákkal nem találkozhatunk a Kárpát-medencén kívül. A világ borkereskedőinek nincs összehasonlítási lehetőségük ezeket illetően. Autochton szőlőfajtáink borainak illat- és ízbeli értékei egyedülállóvá teszik őket. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy azokon a borvidékeinken, ahol még nem találták meg az odaillő szőlőfajtát, csak furmintot és kadarkát kellene telepíteni.
A szőlészetnek, borászatnak van ugyanis egy alapvető feltétele: gazdaságosnak kell lennie. A tengeren túli országokkal mennyiségi okok miatt nem tudunk versengeni. Nem rendelkezünk olyan optimális körülményekkel, mint akár Chile, Kalifornia vagy Új-Zéland. Természeti feltételeink és termelési kultúránk csak jóval kevésbé jövedelmező bortermelést tesz lehetővé. Ez viszont kötelezően írja elő bortermelőinknek a minőség javítását és azt, hogy használják ki azt a lehetőséget, amely – egy-két kaliforniai csúcspincészetet leszámítva – csak Európában létezik. Ez a már említett termőhely a maga talaj- és klímaadottságaival. Nem arra kellene-e használnunk az egri, szekszárdi, soproni stb. borvidék szabdalt dombocskáit, különleges mikroklímával bíró völgyeit, hogy a legjobb minőséget adó szőlőfajtával betelepítve, nagy tőkesűrűség mellett a kis hozamokat megtartva valóban olyan borokat állítsunk elő, amelyek nem a chileinek, de az olasz vagy francia bornak teremtenek versenytársat? Természeti adottságaink és néhány termelőnk nyitottsága adott. Ehhez kellene még olyan állami akarat, amely hatékonyan segítené a legjobb minőségű szőlőalanyok behozatalát. Olyan támogatási rendszert kellene kialakítani, amely a ma meglevő vagy annál nagyobb területen magasabb minőség termelésére ösztönözné a termelőket. Mi itt, Európában kissé konzervatív módon még mindig elvetjük a minőségjavító adalékanyagok felhasználását, így nem marad más választásunk, mint a természet adta lehetőségek maximális kihasználása.
Egyetértek Cey-Bert Róbert Gyulával, miszerint nagyapáink a vendéglőben soha nem olaszrizlinget, hárslevelűt vagy ezerjót kértek, hanem somlait, badacsonyit, szekszárdit. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a Kárpát-medencében van hagyománya a termőhely elsődlegességének, sőt igazán csak annak van. Ha el tudjuk fogadtatni a világgal Tokaj-Hegyalját és az ott termő borokat, ha elhisszük és másokkal is elhitetjük végre, hogy az aszú csak az itteni körülmények között készíthető, akkor az emberek előbb-utóbb megtanulják az aszút adó furmint és a hárslevelű nevét is. Ne felejtsük el, hogy semmit sem veszített értékéből az Olaszországban őshonos sangiovese vagy nebbiolo azért, mert az olaszok – meghallva az idők szavát – engedélyezték, hogy minőségi borként kerüljenek a forgalomba azok a nagy toscanai vagy umbriai vörösborok, amelyeket cabernet, merlot vagy netán pinot noir szőlőfajtából, illetve ezek házasításaiból készítettek. Tény, hogy eddig Burgundiában állították elő a legjobb pinot noir borokat. De nincs kőbe vésve, hogy másutt, például Egerben ne születhessenek hasonlóan kiválóak. Nem az idegen szőlőfajtákkal van baj, hanem azzal, hogy nem alakítjuk őket az adottságainkhoz. Nem általában a chardonnay-val van baj, hanem azzal a hazai chardonnay-val, amely jellegtelen, mert túlterhelt szőlőtőkéről származik, és nem megfelelő a feldolgozása. Jobb volna, ha ezerjót készítenénk nagy mennyiségben és kitűnő minőségben, hiszen azt senki sem akarná Chablis boraihoz hasonlítani. Mégis azt mondom, jöjjön a pinot noir, jöjjön a sirah és viognier, s ha bizonyít, maradjon. Maradjon a cabernet sauvignon, és persze mindenekelőtt szeressük továbbra is a kadarkát, a kékfrankost, csak ne akarjunk belőle cabernet típusú bort készíteni. Ha kimondanánk, hogy márpedig csak a magyar fajta az üdvözítő, ugyanolyan hibát követnénk el, mint a 80-as években, amikor kritika és főként szakmai körültekintés nélkül telepítettünk francia fajtákat. Akkor sem a szőlőfajtával volt baj, hanem azzal, ahová és ahogyan telepítettük. Még egy ekkora tévedést nem bír ki a magyar borászat.
Harcosok Klubja
Lázár János a Harcosok Klubja edzőtáborában: Nincs csodafegyver, nincs felmentő sereg + videó
