Az ügynökséget funkciója, feladata és felhasználása szerint osztályozzák. Ügynök az a titkos együttműködésbe bevont személy, aki személyi tulajdonságai és hírszerző lehetőségei alapján alkalmas az ellenséges kör bizalmának megnyerésére, az „imperialista” ügynökség és a „népellenes elemek” felderítésére, tevékenységük dokumentálására és megakadályozására. Az ügynök az alábbi feladatok elvégzésére használható fel: az ellenségesnek minősülő – vagy esetleg valóban hírszerzéssel foglalkozó – személyek, csoportok, szervezetek munkájának felderítése, megelőzése, megszakítása és bomlasztása.
Ennek jegyében megállapítja a kérdéses személyek vagy csoportok vezetőinek, tagjainak kilétét, s igyekszik felderíteni szervezetüket, valamint terveiket, konkrét tevékenységüket, módszereiket, kapcsolattartásuk formáit, anyagi bázisukat, technikai felszerelésüket, azok forrásait. Mindehhez persze az ügynöknek megfelelő személyi tulajdonságokkal és hírszerző lehetőségekkel kell rendelkeznie. Már csak azért is, mert különleges esetekben (terror vagy diverzió) nincs lehetősége jelzésadásra, de köteles megakadályozni az „ellenséges” bűncselekmény végrehajtását. Akár a végrehajtásról való lebeszélés útján, akár – ha kell, élete árán is – az eszközök megsemmisítésével, megrongálásával, eltüntetésével.
Épp ezért az ügynök fontosabb személyi tulajdonságai így festenek, legalábbis elméletben: az állambiztonsági szervekkel szembeni feltétlen őszinteség, engedelmesség, fegyelmezettség, bátorság, konspirációs és megfigyelőkészség, jó emlékezőtehetség, valamint kezdeményezőkészség és határozottság. Ez a „szocialista James Bond” mindamellett természetesen charmeur is kell hogy legyen: vagyis elbűvölő és lehengerlő, tudjon új ismeretségeket kötni, s nyerje meg az állambiztonságot érdeklő személyek bizalmát. Az ügynököt a személyi tulajdonságait, azaz a múltját, kapcsolatait, társadalmi helyzetét és képzettségét jól ismerő operatív tiszt fejleszti állandó neveléssel és vezetéssel.
Az ügynökök képességük, tulajdonságaik, feladatuk és felhasználhatóságuk szerint a következő kategóriákat alkotják:
– Belső ügynök az, akit rendszerint „osztályidegenekből” vagy más elvetemült ellenségekből álló körbe szerveznek be, hogy ott felderítő munkát végezzen.
– Az utazó ügynök állandó lakóhelyétől távol, az „ellenséges kör” tartózkodási helyén végzi felderítő feladatait.
– A beszervező ügynök hálózati munkára alkalmas jelölteket kutat fel, majd megkörnyékezi, tanulmányozza s előkészíti őket a feladatukra, sőt amikor a konspiráció vagy más körülmények ezt lehetővé teszik, végre is hajtja a beszervezést. Az ilyen „munkatársat” rendszerint az országon kívül vetik be.
– Az összekötő ügynök a hasonszőrűekkel való összeköttetés megteremtésére, illetve kapcsolattartásra törekszik akkor, ha erre konspirációs vagy egyéb okok miatt nincs más lehetőség a másik ügynök s az állambiztonság közt.
– Külön kategóriát alkot a fogdaügynök, aki az őrizetbe vett, előzetes letartóztatásban levő, letartóztatott vagy elítélt személyek körében végez titkos felderítő munkát. Gyakorta maga is a büntetését tölti, saját és/vagy társainak cselekményeit már feltárta, és aztán különböző okokból – általában kedvezmény fejében – a besúgó szerepét vállalja. Másrészt bizonyos esetekben lehet, sőt üdvös is szabadlábon levő ügynököt felhasználni erre a célra.
Ügynöknek természetesen egyaránt beszervezhetők magyar és külföldi állampolgárok, úgynevezett ellenséges körhöz tartozók s persze „becsületes hazafiak” is. Ezek felhasználhatóságával azonban, mint hamarosan kiderül, a legtöbbször baj volt.
Különleges esetekben, mármint ha az operatív érdek úgy kívánja, akár MSZMP-tag is beszervezhető. Amennyiben a párttag beszervezése terhelő vagy kompromittáló adatok alapján zajlik, ezen adatokról tájékoztatni kell a felsőbb pártszervek első titkárát. Ilyenkor közölni kell azt is, hogy az állambiztonság operatív érdekből használja fel az illetőt.
Informátornak azt a titkos együttműködésbe bevont egyént nevezzük, aki személyi tulajdonságaiból és hírszerző lehetőségeiből kifolyólag alkalmas arra, hogy „ellenséges” cselekményekkel gyanúsítható polgárok vagy csoportok tevékenységének külső tényei felderítésében és megfigyelésében részt vegyen, ezekről megbízóit tájékoztassa, s az operatív feldolgozó munka részfeladatait végrehajtsa.
Az informátor felhasználható a külső és „belső” ellenség bázisait alkotó kategóriák tanulmányozására, az „ellenséges” tevékenységgel – objektumokban aknamunkát kifejtő, terrorcselekményeket elkövető vagy azokra készülő – gyanúsított elemek felderítésére, ezek „sötét galádságainak” megakadályozására.
Ezenkívül rendkívüli esetek kivizsgálása, részfeladatok, sőt az államtitok védelme is rábízható. Környezettanulmánynál az egyes személyekre vonatkozó adatokat gyűjti, illetve segédkezik az „államellenes bűnözők” felkutatásában. Az informátort ajánlatos a rendszerhez hű állampolgárok köréből verbuválni. Szükség esetén MSZMP-tag is lehet az illető, de beszervezhetők olyan, úgynevezett ellenséges kategóriából származó személyek is, akik ugyan jó ideje veszteg maradtak, ám múltbéli tevékenységük vagy szociális helyzetük alkalmassá teszi őket az „ellenség” bizalmának megnyerésére.
Tilos ugyanakkor informátornak beszervezni a párt országos, megyei (budapesti) választott vezetőit, függetlenített munkatársait, a kormány tagjait, a KISZ országos, megyei függetlenített vezetőit s a szakszervezetek függetlenített vezetőit.
A rezidens az állambiztonságnak az a titkos munkatársa, aki, akár az ügynök és az informátor, egyéni tulajdonságai és helyzete folytán alkalmas arra, hogy az operatív tiszt irányítása és ellenőrzése mellett az informátorok egy csoportját vezesse és nevelje. Hangsúlyozzuk, a rezidens az operatív tiszt segítője a hálózati munkában. Ezért csak politikailag szilárd, kellő élettapasztalattal rendelkező párttag lehet, avagy „hazafias érzésű” párton kívüli – vagyis a pénzét mindenképp ugyancsak megérő – személy, aki szakmai elfoglaltsága mellett operatív felkészültségénél fogva képes a hozzá kapcsolt informátorok felderítői munkáját irányítani.
Tilos rezidensnek állítani olyan egyént, akinek párt- és állami beosztásával e megbízás összeegyeztethetetlen. Párttitkárok példának okáért mentesülnek e „megtisztelő” különmunka alól. A rezidens és a hozzá kapcsolt informátorok alkotják az úgynevezett rezidentúrát, amely alkalmazásának szükségességét a kialakult operatív helyzet határozza meg. Ilyen például, ha az operatív tiszt valamilyen oknál fogva képtelen kapcsolatot tartani az ügynökökkel, illetve informátorokkal.
A hatvanas évek második felében némileg módosul néhány elnevezés. Az informátorok, valamint a jól dolgozó és a „hazafias” alapon beszervezett ügynökök tekintélyes részét ezentúl titkos munkatárs (tmt) névvel illetik, akinek jellemzője a teljes megbízhatóság és lojalitás, no meg persze az illetékes szervekkel való tartós, folyamatos kapcsolat.
A másik kategóriába a titkos megbízottak (tmb) soroltatnak. Ők ugyan (még) nem olyan megbízhatók, mint a tmt-k, de ezek utánpótlási bázisát alkotják, és csupán egy-egy feladat elvégzésére aktivizálják őket, mégpedig szigorúan „elvi meggyőződéstől” indíttatva.
Ügynök jószerével az a hálózati személy maradt, akire terhelő vagy kompromittáló adatok vannak, vagy éppen anyagi ellenszolgáltatás fejében működött együtt a politikai rendőrséggel. Később tovább tágult a kategóriák köre az alkalmi kapcsolatokkal, vagyis azokkal a lojális személyekkel, akik a múltban már együttműködtek a céggel, s jóllehet nem dekonspirálódtak, az illetékesek nem tartották szükségesnek állandó foglalkoztatásukat. Időnként azonban igénybe vették őket egy-egy feladat elvégzésére, természetesen szigorúan konspirációs körülmények között.
Az állambiztonság operatív szervei az ügynökséggel való biztonságos összeköttetés megszervezése és fenntartása érdekében úgynevezett K, vagyis konspirált és T, azaz találkozólakásokat létesítenek. A K lakás az állambiztonság tulajdonát képező, meghatározott fedés – azaz álcázás – alatt működő, az ügynökség fogadására vagy egyéb operatív akciók lebonyolítására alkalmas helyiség. Fedésére felhasználhatók az illetékes szervek T (titkos) állományú beosztottai – róluk is szó esik majd a későbbiekben – és a gyakorlati munkában alaposan ellenőrzött hálózati személyek. A T lakás tulajdonosa ezzel szemben egy politikailag megbízható egyén: párttag vagy „becsületes” pártonkívüli. Kiválasztásuknál természetesen figyelembe kell venni társadalmi és családi helyzetüket, életmódjukat, s persze megfelelő oktatásban kell részesíteni őket. A lakás felhasználásáért anyagi térítés járt nekik, de ha nem tartottak erre igényt, akkor is üdvösnek gondolták, hogy időnként jutalomban vagy ajándékban részesítsék őket.
A fő követelmény a lakások kiválasztásánál a konspiráció, a zavartalan találkozási lehetőség, ezért „kapitalista” külképviseletek szervei vagy feldolgozás alatt álló személyek lakásai nem lehetnek ugyanabban az épületben. A párt-, kormány- és állami szervek helyiségeit, valamint az e szerveknél dolgozó vezető beosztású személyek lakásait, végezetül az állambiztonsági szervek hivatali helyiségeit és a szervezet dolgozóinak otthonait szigorúan tilos volt találkozási célokra felhasználni.
Az ügynökök beszervezésének első láncszeme a kiválasztás, hisz köztudott, hogy csakis alapos tanulmányozás és gondos előkészítés során beszervezett ügynök képes az „ellenséges” személyek bizalmának megnyerésére, szándékaik, terveik felderítésére, tevékenységük dokumentálására, s ha kell, félbeszakítására. A helyes kiválasztás és a sokoldalú tanulmányozás – vallják az állambiztonság szakemberei – az ügynökség eredményes munkájának egyik legfőbb biztosítéka, s kizárja azt a lehetőséget, hogy soraikba alkalmatlan személyek vagy árulók kerüljenek. Legalábbis elméletben.
Az új hálózati személy beszervezésére csakis akkor kerülhet sor, ha az ügynökre operatív tekintetben, tehát konkrét cél és feladat megoldásához szükség van. A céltalan beszervezés voltaképp tilos – persze majd kiviláglik a maga helyén, hogy ennek dacára sok alkalommal fordult elő –, mivel az ilyesmi felhígítja és fölösleges elemekkel növeli a hálózat tagjainak számát, no meg elősegíti a dekonspirációt, így lehetőséget nyújt az „ellenséges” félnek, hogy beépüljön az állambiztonságba. Az ilyesmi továbbá az operatív tiszt erejét is fölöslegesen leköti.
E tekintetben lényeges momentum, hogy a beszervezések kizárólag az állambiztonság feladatai végrehajtásának érdekében történhetnek meg. Kivételesen azért – egyes operatív intézkedések hathatós végrehajtása érdekében – úgynevezett „becsületes hazafiak” is felhasználhatók formális beszervezés nélküli „operatív kapcsolatként”. Természetesen kizárólag politikailag feltétlenül megbízható személyek jöhetnek szóba. Az együttműködésbe való bevonás alapja ez esetben az önkéntesség.
Ami a leendő ügynököt illeti, igen lényeges a rá vonatkozó, gondosan összegyűjtött adatok előzetes tanulmányozása, mégpedig elsősorban a megbízhatóságot illetően. A „hazafias alapon” való beszervezés esetében a jelölt megbízhatóságának összetevői: a rendszer iránti hűsége, „hazaszeretete”, őszintesége, továbbá egyéb erkölcsi tulajdonságai. Mivel a kommunisták egészen a bukásukig képtelenek voltak ésszel felfogható módon meghatározni a „szocialista erkölcs” fogalmát – igaz, uralmuk utolsó évtizedében már nem is nagyon próbálkoztak a kör ilyformán való négyszögesítésével –, fölösleges azon morfondírozni, mit is jelentett számukra az erkölcs, illetve az ember erkölcsi tulajdonságai.
A terhelő, illetve kompromittáló adatok alapján való beszervezésnél az ügynök megbízhatóságát az adja, hogy saját „politikai bűncselekményeit” beismeri, részletes vallomást tesz társaira (feladja, lehetőleg be is feketíti őket), és az állambiztonságnak tett szolgálat alapján igyekszik „bűneit” jóvátenni, avagy egyszerűen csak enged a zsarolásnak. Az ügynök alkalmasságán a jelöltnek azon személyi tulajdonságait, képességeit és hírszerző lehetőségeit értik, amelyek segítségével sikeresen hajtja végre feladatait. Abban az esetben, ha a beszervezés „ellenséges” csoportból történik, alaposan kell ismerni a jelölt helyét e társaságban, vagyis azt, milyen viszonyban áll a kör vezetőjével, tagjaival, élvezi-e a bizalmukat vagy sem.
A beszervezés előkészítése a jelölt alapos ellenőrzéséből, tanulmányozásából áll, amelynek során részletes vizsgálatnak vetik alá az illető személyét és körülményeit. Vagyis priorálják az operatív nyilvántartóban, ellenőrzik a hálózaton keresztül, környezettanulmányt készítenek, adatokat gyűjtenek a lakhelyén, munkahelyén, levéltárakban, felhasználják a vizsgálati anyagot, külső megfigyelést folytatnak, s természetesen alkalmazzák az operatív technikát (levélellenőrzés, telefonlehallgatás stb.). Mindezt leplezett előzetes megismerésnek hívják. Ennek során dől majd el a jelölt alkalmassága, a beszervezés célszerűsége, alapja, módszere, helye és ideje. Egyébként tilos volt a megismerkedést párt- vagy tömegszervezeti funkcionáriusok nevében foganatosítani.
Ha valaki példának okáért kiskorúak megrontása miatt vált zsarolhatóvá, kimutatják, mit érdemel ezért a paragrafusok szerint. Kompromittáló adatként azok az anyagok használhatók fel, amelyeknek a nyilvánosságra kerülésétől a jelölt tart, s ezért ugyancsak rossz hírbe keveredne családja, barátai s hivatali körében. Ami a beszervezés „hazafias” alapját illeti, nem árt még egyszer hangsúlyozni, hogy olyan egyénekről van szó, akik hazafias érzésből, lojalitásból hajlandók e cseppet sem tiszta munkára.
(Részlet a szerző Állambiztonság, 1956–1990 című, hamarosan a Korona Kiadó gondozásában megjelenő művéből. Az idézetek a korabeli dokumentumokból származnak, amelyek jelenleg a Magyar Országos Levéltárban, a Történeti Hivatalban és a Belügyminisztérium Központi Irattárában kutathatók.)
Harcosok Klubja
Lázár János a Harcosok Klubja edzőtáborában: Nincs csodafegyver, nincs felmentő sereg + videó
