Sorai elszántságról tanúskodnak, ő maga, energiáit nem kímélve, egyfolytában rendelkezik. Ugyanaznapi keltezéssel adja ki 9. számú hadijelentését, amelyben minden győzelmet, még Görgey megadását is az osztrák fegyvereknek tulajdonítja, és elégedettségét fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy Kiss Ernő lázadó vezér birtokait és tizennégy mázsa ezüstjét máris sikerült elkoboznia. Felháborodottan részletezi az ifjú uralkodónak, hogy Rüdiger orosz tábornok, eléggé el nem ítélhető módon, hogyan hívta meg asztalához a lázadó főnököket; dühös amiatt, hogy Arad vára a cári csapatok előtt nyitotta meg kapuit, hogy az oroszok nem őrzik lelkiismeretesen a hadifoglyokat, ezért rohamosan csökken a számuk. Schlik altábornagyot utasítja, hogy szervezze meg a foglyok átvételét és Aradra szállítását, majd Rüdigert tájékoztatja a Világosnál kezére került ágyúk, egyéb fegyverek, hadianyag, nyerges és hámos lovak átvételére hozott intézkedéseiről, és azt sem mulasztja el, hogy az orosz tábornokot a fegyverletétel óta eltűnt lovak ügyében is kérdőre vonja.
Néhány nappal később arról ír Radetzkynek, hogy idegeit rettenetesen megviselte Paszkevics magatartása meg a végtelen sok rászakadt tennivaló, a gondoktól-bajoktól úgy lesoványodott, mint egy agár. Az orosz főparancsnok azért hozza ki a sodrából, mert az a véleménye, hogy azokat a tiszteket és katonákat, akik önként letették a fegyvert, célszerű volna amnesztiában részesíteni. A megkegyelmezésre vonatkozó javaslatát többször megismétli. Mindezt természetesen nem a lázadók vagy az általuk képviselt ügy iránti rokonszenvből teszi, hanem abból a józan politikai megfontolásból, hogy „Magyarország nélkül nincs osztrák birodalom”, tehát a mielőbbi politikai konszolidáció osztrák érdek. Az osztrákok azonban másként gondolkodnak. Az orosz szövetséges tanácsait, akihez tavasszal még megalázkodva, kétségbeesetten futottak segítségért, s akinek köszönhetik, hogy most magabiztos győztesként viselkedhetnek, megköszönik, és udvariasan mellőzik.
A sokat panaszkodó, de fáradhatatlan Haynau erélyének és szívósságának köszönhetően lassanként úrrá lesz a nehézségeken, az oroszoktól begyűjti a foglyokat, és nekiláthat tervei megvalósításának. Ferenc József augusztus 29-i döntése értelmében teljes körű a felhatalmazása. Még a halálos ítéleteket sem kell felterjesztenie, maga hagyhatja jóvá őket.
Haynau a magyar történelemben a kegyetlen megtorlás szimbólumává vált. Bosszúhadjáratának eredménye azonban nem pusztán leszámolás és megfélemlítés volt, bár hóhéralakja szinte elfedi a mögötte álló erőket. Azokat, amelyek centralizált, abszolút hatalommal kormányzott és germanizált Habsburg-monarchiában gondolkoznak: ilyen az ifjú uralkodó, miniszterelnöke, Schwarzenberg herceg és annak kormánya. Az általuk elképzelt neoabszolutista kísérlet megvalósításának azonban akadálya az a magyar politikai elit, amely a reformkorban ellenzékként kimunkálta a magyar polgári alkotmányosság programját, amely a jobbágyfelszabadításon alapuló érdekegyesítési politika eredményeként tekintélyt vívott ki magának, és amely élvezte a magyar társadalom nagy többségének bizalmát. De ebben az osztrák jövőképben nem volt helye annak a katonai elitnek sem, amely megszervezte az önálló honvédsereget, és a magyar önrendelkezésért eredménnyel vette fel a küzdelmet a császári haderővel. A szabadságharcot végigküzdő politikai és katonai vezetés fizikai megsemmisítése tehát a feltétele annak, hogy meg lehessen kísérelni a feldarabolt Magyarország tartományként történő beolvasztását az összbirodalomba. Ezzel a nagyra törő tervvel magyarázható, hogy az osztrák fél feltétlen fegyverletételt, teljes behódolást követelt, a politikai és kormányzati kérdéseket minden lehetséges tárgyalásból kirekesztendőnek tartotta, és nem hangzott el részéről semmiféle megegyezésre vagy akár amnesztiára vonatkozó javaslat.
Október 6-án a szabadságharc vértanúira emlékezünk: mindenekelőtt az első felelős magyar kormány elnökére, az aznap Pesten kivégzett Batthyány Lajos grófra. Koncepciós pere bizonyítja, hogy sorsát előre eldöntötték. Emlékezünk az Aradon főbe lőtt Kiss Ernő altábornagyra, országos főhadparancsnokra, Dessewffy Arisztid tábornokra, hadtestparancsnokra, Schweidel József tábornokra, Pest városparancsnokára, Lázár Vilmos ezredesre, hadosztályparancsnokra, majd az őket követően bitófán kivégzett tábornokokra: Pöltenberg Ernő hadtestparancsnokra, Török Ignácra, aki egy ideig Komárom várparancsnoka volt, Láhner György hadfelszerelési és fegyverkezési főfelügyelőre, Knezich Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly hadtestparancsnokokra, Aulich Lajos hadügyminiszterre, Damjanich János hadtestparancsnokra és Vécsey Károly grófra, a Temesvárt és Aradot ostromló hadtest parancsnokára. Amikor a vesztőhely felé tartva az osztrák Pöltenberg végignézett társain – volt közöttük magyar, német, rác, horvát –, megjegyezte: „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje.”
Októberben egymást követték a gyásznapok, hiszen az ország és a honvédsereg magasabb rangú vezetői közül többen ekkor kerültek kivégzőosztag elé vagy bitófára. Említsük meg Jeszenák János bárót, Nyitra és Pozsony megyék kormánybiztosát, Csány Lászlót, a dunántúli hadsereg, majd Erdély kormánybiztosát, a Szemere-kormány közlekedés- és közmunkaügyi miniszterét, Perényi Zsigmond bárót, aki a függetlenségi nyilatkozat kimondásakor a felsőház elnöke volt, Szacsvay Imrét, aki ugyanekkor a képviselőház elnökeként látta el aláírásával a nyilatkozatot vagy Csernyus Manó pénzügyminisztériumi tanácsost. Október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredes Aradon követte társait. (Lenkey János honvéd tábornokot azért nem ítélték el, mert kihallgatása során megtébolyodott. Őt, akit az orvosok „reménytelen esetnek ítéltek”, az aradi börtönben embertelen körülmények között tartották fogva, míg 1850. február 9-én „végre halál útján fogyatékba jutott”.)
Ám a kivégzések a magyar fegyveres harcban való részvételért, annak támogatásáért már 1849 januárjában elkezdődtek. Ekkor azonban még elsősorban kisemberek az áldozatok, akikre az elrettentés céljával sújt le a hatalom. Parasztok, kézművesek, jegyzők, akik fegyvert rejtegettek, vagy segítették a császári csapatokkal küzdő honvédeket, esetleg szidalmazták az uralkodót és a kormányt, vagy átállásra igyekeztek csábítani a császári katonákat. Huszárok, akiknek ezrede idegenben állomásozott, s megpróbáltak hazaszökni, hogy támogassák a forradalmat, de elfogták és megtizedelték őket. Aztán következnek a katolikus papok és a protestáns lelkészek, akik harcra buzdítottak, és az volt a bűnük, hogy a magyar kormány rendelete értelmében kihirdették a függetlenségi nyilatkozatot. A május 30-án a magyarországi császári erők főparancsnokává kinevezett Haynau bemutatkozása vészjósló volt. Pozsonyban június 5-én felakasztatott két honvédtisztet: báró Mednyánszky László őrnagyot és Gruber Fülöp századost, akik februárban nem szavazták meg, hogy Lipótvár várát az őrség átadja az osztrákoknak. A főparancsnok július 1-jén kiáltványban erősítette meg, hogy hadiállapot van érvényben, s „minden bűntettek és vétségek, melyek a magyar pártütéssel összeköttetésben vannak, habár polgári személyek által követtettek is el, hadtörvényi eljárás alá esnek”.
A megtorlás gépezete valójában ezután kezdte meg működését, hogy aztán 1849 őszén gyorsan és olajozottan forogjon. A szabadságharc mögött felsorakozott magyar társadalom összefogását jelzi, hogy a mártírok között minden társadalmi réteg képviselői megtalálhatók. Civilek és katonák, szegények és gazdagok, ismertek és ismeretlenek. Valamennyien a Pöltenberg által említett deputáció tagjai.
gyilkosság
Fegyveresek mészároltak le több tucat embert Haitin
