Válaszcsapás

Riadtan kapta fel fejét tegnap este a világ, amikor híre érkezett az afganisztáni tálib rezsim és az általa rejtegetett terroristák bázisai ellen végrehajtott amerikai és brit légicsapásoknak. Riadtan viselkedtek az emberek, mint háború idején általában, de nem meglepetten: a világ közvéleménye alighanem már várta, hogy a terrorizmus ellen az amerikai célpontokat ért öngyilkos támadásra válaszul meghirdetett harc végre „látványos tűzijátékban” is megnyilvánuljon.
A világot behálózó médiumok közvetítette képek persze nem szolgáltak valódi újdonsággal: a nyugati és amerikai hírszolgálatok műsorai szinte mindig ugyanilyen forgatókönyv szerint zajlottak, amikor csak – a hidegháború véget értét követően már számtalan alkalommal – támadásba lendült a főként angolszász hadigépezet.
Semmiképpen sem szabad azonban elfelejtkezni arról, hogy a háttérben zajló események – amelyekről a nézettséget vadászó csatornák érthetően nem kellő hangsúllyal tudósítanak –, ha lehet, ennél még most is fontosabbak maradtak. Mint azt az amerikai és szövetséges vezetők is hangsúlyozták, a katonai eszközök csupán részei a terrorista szervezetek elleni globális küzdelemnek, semmiképpen sem bírnak kizárólagossággal. „Üzletemberek öltönyei és a programozók farmer-trikó öltözéke éppúgy ezen háború uniformisa lehet, mint a sivatagi álcaruha” – írta még a múlt héten Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter, és még keresve sem lehetne jobb szavakat találni, amelyek jobban érzékeltetnék a félelmetes ellenség elleni harc öszszetettségét.
Valóban, érdemes odafigyelni azokra a szállítógépekre is, amelyek a bombázókkal szinte párhuzamosan repültek Afganisztán fölé, hogy az évtizedes polgárháború és a történelmi hányattatások miatt nélkülöző, éhes és beteg afganisztáni lakosság számára juttassanak segélyt. Éppígy érdemes volt odafigyelni az amerikai elnökre is, amikor nemrégiben támogatásáról biztosította a palesztin állam kikiáltását, amennyiben az nem fenyegeti Izrael létét. Ezek a mellékes, csak halkan ismételgetett hangok mind-mind egy olyan erőfeszítéshez tartoznak, amelyek – akár az eddigi politika átgondolásával is – elébe kívánnak menni a szeptember 11-én történtekhez hasonló események megismétlődésének.
A „fejlett világ” most elégtételt érezhet, amiért az elsősorban általa irányított világgazdasági élet szimbolikus központját (World Trade Center) és az azt képletesen védő intézményt (Pentagon) ért terroristacsapás mögött állók végre látványosan bűnhődnek. Mindazonáltal nem szabad elfelejteni, hogy egyetlen terrorista műveletre adott válasszal még távolról sem érnek véget a tennivalók. Ha valóban megbüntetik is az aktuális orvgyilkosokat, akik fanatizált társaikat halálba küldve mintegy hétezer embert pusztítottak el, törekedni kell arra is, hogy a jövőben ne lehessenek olyan emberek, akik életüket odadobva vállalkoznak hasonló akcióra. Ennek megoldása pedig csak átfogó, elsősorban a Közel-Keletet érintő rendezésben rejlik, ahol a helyi riválisukkal szemben enyhén szólva súlytalanul kezelt iszlám népeknek olyan lehetőségeket kell nyújtani, amelyek nyomán nem éreznek késztetést radikális lépések megtételére.