Vigyázni kell az emberek hitére és erejére

Az Egyesült Államokat ért terrortámadásnak és a hosszúnak ígérkező válaszcsapásnak nem szabad befolyásolnia mindennapi életünket. Hétköznapjainkra nem vethet árnyékot a katasztrófahatás, hiszen nem vállalhatjuk át másoktól a felelősséget, szorongást, félelmeket. Ha képesek vagyunk a jelent higgadtan, pozitívan, harmonikusan átélni, akkor ezzel óriási védőhálót építhetünk ki – nyilatkozta lapunknak Iván László pszichiáter, a Kútvölgyi Klinikai Tömb professzora, az idős emberek egészségügyi miniszteri biztosa.

Ez nem lehet igaz! – reagáltunk mi, magyarok az Egyesült Államokat ért terrortámadásra. Majd elkezdtünk gondolkodni: amennyiben ez mégis megtörtént, akkor mi minden következhet – és azonnal valamilyen megoldás keresésébe fogtunk. Minden ember a maga személyes elkötelezettségét és erkölcsiségét meghatározó jellegzetességei szerint kutat a válaszok között, magyarázta a pszichiáter. A reakciónk aszerint alakult, hogy miként jutottunk hozzá a hírekhez. A pánik után tudatosodott bennünk, hogy ha a biztonságos háttérnek számító Amerikában ez lehetséges volt, akkor a világ bármelyik része ki van téve a csapásoknak. Ezzel megszűnt az állandó biztonságérzetünk, s a félelemnek abba a lelkiállapotába kerültünk, amely – sajnos, a média közvetítésével is – azt sugallja, hogy most a további áttekinthetetlen, „arctalan” csapások következnek, biológiai fegyverrel, nukleáris erővel.
A magyar lakosság körében éppúgy, mint a világ más részein, három magatartásforma jelent meg – mondta el a professzor. Az egyik típus a döbbenet és a szolidaritásérzés hatására a visszacsapás mellett voksolt. Ők azt vallják, hogy lélekben együtt kell éreznünk, mert ez nemcsak Amerika, hanem a világ biztonságának ügye. A másik csoport azt mondja: elemezzük, vajon mi volt a tragédia oka. Ezek az emberek azzal igyekeznek feloldani belső bizonytalanságukat, frusztráltságukat, hogy megpróbálják a maguk személyességén keresztül megérteni a dolgokat, a legszélsőségesebb vagy a legszelídebb megoldásokat kitalálva. A legtöbben azok vannak, akik szerint Magyarországon minden biztonsági feltételt meg kell teremteni ahhoz, hogy semmiképpen ne érjen bennünket veszteség és károsodás. Természetesen a kormány politikája, magatartása nagyon lényeges, és fontos, hogy a kabinet, a parlament egységet tükrözzön. A polgárok nagyobb részét ez megnyugtatja, hiszen ha az ellentétes politikai gondolkodás mellett meg lehet teremteni a konszenzust, akkor arra a következtetésre jutnak, hogy nincs veszve még minden, és a polgári, józan magatartás fejlődik, felülkerekedik az ellentéteken.
A személyiségükben érzékenyebbek, sérülékenyebbek kétféleképpen reagálnak. A döbbenet és a szorongás hatására betegségbe menekülnek, összeroppannak, vagy saját problémáikon keresztül személyesen próbálják „szankcionálni” a történteket. Bűnöst keresnek, akár az egyik, akár a másik oldalon, és arra hárítják át a saját belső lelki bizonytalanságukat – véli Iván László.
A professzor fontosnak tartja, hogy az emberek összefogjanak, ugyanis ilyen helyzetben az egyéni és a közösségi magatartásban rejlő erőket meg kell próbálni humanizálni. „A szorongásokat az is enyhíti, ha elkezdek töprengeni az eseményeken, segítő szándékkal, és kitalálom, hogy miként tudnám a megoldás valamelyik formájához hozzáadni a magam erejét. Szintén járható út, ha azt gondolom, hogy a felelősségem, személyes részvételem a mindennapi életben olyan, mint egy mozaikkép, minden szemcsének van jelentősége” – mondta. Amennyiben egy szemcsét elmozdítunk, az egész kép másképp alakul. Ebben a helyzetben igenis felértékeljük önmagunkban azt, hogy részesei vagyunk egy közösségnek, felelős szinten életünk mindennapi mozzanataival. A szorongások megszüntetésére adható harmadik válasz a tárgyilagosság bekapcsolása. „Tehát mindazt, amit hallok, a saját szituációmhoz kell igazítanom, s nem szabad az Egyesült Államok, Afganisztán vagy akár az iszlám híveinek sorsába beleélnem magam. Illetékességem szintjén kell kezelnem az eseményeket, hiszen nem vagyok kompetens, hogy átvegyem mások helyett, más kultúrákból a felelősséget, az aggodalmat, a félelmeket, a szorongást. Nem szabad hagynom, hogy mindennapi életemet demoralizálja a katasztrófahatás” – fejtegeti a szakértő. „Ha a jelen pillanatot családommal és barátaimmal egyetemben harmonikusan, pozitívan tudom átélni, akkor ezzel óriási védekező elhárítás alakul bennem ki, anélkül, hogy érzéketlenné válnék.”
A professzor, szemben másokkal, úgy gondolja, hogy a legkevésbé a gyermekek sínylik meg ezt a szituációt. Sajnálatos módon, a mai televíziós és videokorszakban ilyen borzalmakat ők nap mint nap látnak és megélnek, így immunisabbak a katasztrófahelyzetekkel szemben, mint ahogy azt sokan gondolják. A fiatalok esetében más a helyzet. Ők esetleg közönnyel vagy cinizmussal és gúnnyal reagálnak, de a felszín alatt sok-sok egyéb érzékenység húzódik, amelyet most még nem fogalmaznak meg. Vannak közöttük „hadrakelők”, együttérzők, vagy akár igazságkeresők is. A tragédia legjobban a középkorúakat rázza meg, azokat, akik utódaikkal és elődeikkel sorsközösségben, felelősségérzettel élnek. Az idősebbek, akik már két világháborút, több gazdasági válságot és 1956-ot is átélték, valamelyest ugyancsak védettebbek, bár ők is aggódnak.
A professzor úgy véli, összefogásra soha nem volt ennyire szükség, mint most. Kormánynak, minisztériumoknak és nem utolsósorban a közfelelős szervezeteknek – a médiának – olyan hangulatot kell teremteniük, amely segít abban, hogy a bizalmi kapcsolat jó, pozitív és támogató legyen. A világot ugyanis mi alakítjuk, közfelelősséggel. Minden, ami ezt a bizalmi viszonyt rontja, ellene dolgozik a magyar népesség és a köz lelki, testi egészségének, az emberek hitének, erejének. Destruktivitásra ad lehetőséget, ami fokozza a szorongást, a kiszámíthatatlanságot, az áttekinthetetlenséget, az agressziót, s nem utolsósorban csorbítja a hitet a jövőben, a szeretetben és a barátságban.