7-ről 7-re

Egy sereg uralkodót s államférfit megöltek. Ugyancsak uralkodók és államférfiak igen sok embert elfogattak, deportáltak, megöltek, pedig e férfiak becsületes emberek voltak, s bűnük csak az volt, hogy ama uralkodók nem tetszettek nekik. Volt egy csapat igen tisztességes háború, s a csatatereken elhullott emberekből annyi vér folyt, hogy aszály idején egy nyáron át meg tudná menteni Magyarországot.
A tömeg feltámadt és forrong, és nap nap után iszonyatos szerencsétlenségek történnek. A revolver olcsó, s ennélfogva az élet is olcsó. Azelőtt soha nem hallott tömegekben épülnek börtönök, fegyházak, és még mind kevés, a bűnnek olyan rettenetes sokasága hemzseg a földön, hogy a bírák nem győzik kimondani az ítéleteket. Új foglalkozások, új egzisztenciák új bűnöket teremtenek, s az egyre szaporodó bajok ellen az egyre szaporodó törvények már olyan sokaságban vannak, hogy nincs ember, aki azokat fejben tartani tudná. Modern minden és új, s kabátját, mit két hónap előtt csináltatott, eldobja az ember, mert már nem divat. Újat mindenben és modernet, feltűnőt bármi áron. Ezen új dolgok fölött tobzódik aztán féktelenségével az erő. Tengerek eresztetnek egymásba, hegyek hordatnak le, s hegyek emeltetnek, itt kiszárítják a tengert, amott partot építenek bele, s kényszerítik, hogy továbbvonuljon. Mindenki siet, siet dolgozni és siet élni, soha nem ismert idegbajok támadnak, és mindenki izgatott, és kivész az egyenes és őszinte modor, amely ósdi, s helyébe utat tör magának a cifra viselkedés, az affektáció, amely annyira általános, hogy szinte ez látszik természetesnek, s amaz affektáltnak. S annyi az őrültekháza, hogy már nem is merik annak hívni.
Mindezeket nem én írtam a huszadik századról, hanem egy bizonyos Hóeke Menyhárt a tizenkilencedikről. Egész pontosan 1895. szeptember elsején. Hogy mi a hóeke, azt nagyjából sejteni véljük, de hogy ki lehetett Hóeke úr, aki ráadásul Menyhárt is, azt már kevésbé. Talán még az újságírók is elfeledték. Pedig Hóeke volt az az ember is, aki egyetlen számot szedetett ki a lapjából, hogy a benne szereplő lutriszámokkal megtréfálja egyik rokonát. Szegény férfiú, aki azt hitte, megütötte a főnyereményt, mindenkit vendégül látott.
Ugyancsak Hóeke szerkesztő úr eszelt ki egy tréfát a konkurens lap megrendszabályozására. Írt egy hírt a lapjába. Ki nem tett már ilyet életében? A hír arról szólt, hogy egy vonat kisiklott a morvaországi Kutlorásáv Notusav nevű városka állomásán, és az áldozatok között magyarok is vannak. A hírt persze közölte a konkurens lap is. Másnap Hóeke szerkesztő úr az alábbi közleményt jelentette meg lapjában:
A tegnapi számunkban megjelent, vasúti szerencsétlenségről szóló tudósító cikkecskénk helységének nevét kéretik visszafelé olvasni! Olvasóink megtudhatják ebből, honnan szerzi értesüléseit laptársunk.
A városka neve visszafelé olvasván ezt adta ki: Vasúton Vásároltuk. Vagyis vasúti szerencsétlenség a konkurens lapot érte ilyenformán. Hóeke szerkesztő úr unta már, hogy a konkurens lap, pesti tudósítót nem tartván, megvárja az ő fél egy körül megjelenő számukat, a vasútállomáson megvásárolja, és abból ollózza ki a nem helyi híreket. Hóeke szerkesztő csak annyit mondott a sikerült csínyről:
Legalább nevessünk, embörök, a jó röggelét neki, mert ha azt sé tudnánk, mögfulladnánk!
Vagyis szegedi volt a jólélek. Ő írta azt is egy múlt-múlt század végi tárcájában:
Ha a jövő százada a mostani haldokló századnak valamely találó nevet akar adni, valószínűleg a balfogalmak és a társadalmi hazugságok századának kereszteli el.
Hóeke úr az újságírást nem tartotta sietős irodalomnak. Inkább megszervezett pletykálkodásnak. Tudta, hogy népszerű dolog újságokba írni, de veszélyes is. Lenézte azokat az újságírókat, akik nem élvezik az írás örömét, s a lelkük mélyén megvetik a lapokat, amelyekbe írnak. Ez persze szétbomlasztja a személyiségüket, tönkreteszi a stílusukat. Ezt mindig a közönség meg a kollégák veszik észre előbb, mint ők maguk.
Az volt a véleménye, hogy az újságok nagy részben olyasféle híreket közölnek, hogy „Rőzner úr meghalt”. Olyanoknak írják ezt, akik azt sem tudták, hogy Rőzner úr valaha a világon volt. Hóeke így ír erről:
Ha kora reggel meghallom, hogy Suhajda Péter meghalt, reám nézve ez már nem újság többé. Hát meghalt. Meghalunk mindnyájan, talán még S. K. is, pedig ő halhatatlan. Nyugodjék békével, ha egyáltalán békével, zajjal, háborúval s egyéb ilyen mellékletekkel szokás odalent nyugodni. E rövid emlékbeszédet megtartván Péter úr fölött, elintézettnek látom a dolgot, s nekem hiába mondja aztán bárki: uram, újság van, Suhajda Péter meghalt. Nem újság ez már nekem, tudom reggel óta. Ámde jöhet a másik hírnök, aki azzal kezdi: hallott a megdöbbentő tragikumról, amely a Suhajda családot érte? Áh… Tragikum. Igen, ő az. Ez újság. Ő beszédbe fog, a szokásos bekezdéssel, hogy tegnap este még nyugodtan vacsorázott a családja körében, vidám hangulatban, és azt mondta: ne csörögjetek a villával, gyerekek. S ma hajnalban három óra tizenegy perckor a halál angyala fekete szárnyával megsuhogott a tető bádogtornyai fölött, amely alól hangos jajveszékelés hallatszott ki a sötét éjszakába. Suhajda Péter meghalt…
Ez természetesen másként van elmondva. Eltekintve attól, hogy mielőtt meghalna valaki, rendesen élni szokott, mégis van abban bizonyos rettenetes állapot, hogy, lám, tegnap este még vacsorázott, s ma már nem fog. Tegnap a villa hangvillázta a fülét, ma nem. Mily különös az élet, a fülek, a hangok, milyen különös minden.
Hóeke persze nem lett volna hírlapíró, ha csupán az újságírást figurázza ki, magát nem:
A helybéli hét apró dolgaitól eltekintve engedtessék meg ezúttal nekem, hogy elöljáróban mást beszéljek. Rövid leszek, uraim, botrányosan rövid, mert hiszen nekem is robot ezt a heti krónikát írni, valamint robot ezt olvasni is.
Na, ez az egyenes beszéd. A szocialistákról így ír:
A voltaképpeni szocializmust néhány majom csinálja az országban, részint érdekből, részint hazugságból. A mi népünk ettől lehetősen távol esik.
Aztán:
Az államnak tagja lehet sok mindenki, de az állam kezelésébe csak az szólhat bele, aki ezen állam fenntartási kötelezettségének eleget tesz. Köznyelven és érthetőbben: adózik. A haza más. A haza annyiban más, mint az állam, a haza a fiaitól többet követel. Azon embertől, aki az utcát söpri, nemcsak azt követeli, hogy az utcát becsülettel és tisztességgel söpörje, hanem hogy emellett hazafi legyen.
Hétről hétre – ezzel a címmel jelentek meg Hóeke Menyhárt tárcái. A nagy emberekről az volt a véleménye:
Az a nagy ember, aki keresztül tudja vinni, hogy akár két krajcárral is, de olcsóbb legyen a kenyér.
Sokat fogom én még idézni Hóeke Menyhártot e hasábokon, ha Isten is úgy akarja. Mert nagyon időszerű szerzőnek tartom. Sok újságírói álneve mellett volt egy igazi, irodalmi is. Tömörkény Istvánnak hívták. Ezt sem ismerik többen e hazában, mint az újságíróit. Sokan kismesternek mondják, pedig ő csak olyan kicsi, mint mi vagyunk. Nekem az ősöm volt. Ady magával egyenrangúnak tartotta. Tolsztojnak ő volt a kedvenc magyar írója.
És neki sem volt külön irodalmi és külön publicisztikai stílusa. A magyar parasztból – teljes valójában – ő csinált irodalmat e hazában. Tiszta volt, derűs és hallgatag, miként az istenek. De mulatni is tudott. Ő volt a magyar szociográfia atyja.
Bocsátassék meg nekem, hogy nem mindenütt betűhíven idéztem sorait, néhol tömörítettem. Pedig ő Steingassnerből nem azért lett csupán Tömörkénnyé, mert szerette ezt a Csongrád melletti helyet. Beszélő név ez, akár a Hóeke.
Hallgassuk gyakrabban, mit mond.
(Tömörkény István: Hétről hétre. Publicisztikai írások, 1894–1898. Gyűjtötte, gondozta, jegyzetekkel és utószóval ellátta Péter László. Kiadta a Bába és Társai Kiadó Szegeden.)