A háború arcai

Ahogy a tálib uralom összeomlott Afganisztánban, úgy kerültek előtérbe az ország jövőjével kapcsolatos latolgatások. A vallási és etnikai törésvonalak mentén megosztott, két évtizednyi háborúskodás által megnyomorított afgán lakosság békehozóra vár, egy olyan személyre, aki képességeinél és tekintélyénél fogva alkalmas lehet a vezető szerepre. A közép-ázsiai ország tengernyi kilátástalan problémája közül ezzel kapcsolatban sem körvonalazódik megfelelő megoldás, hiszen az elhíresült és „tapasztalt” katonai és politikai vezetők többsége lejáratódott már.
A háború nevelte nemzedék között kevés olyan egyéniség van, aki eséllyel léphetne fel, hiszen az erőszak az ő soraikat sem kímélte. Ahmed Sah Maszud, vagy ahogy elhíresült, a „pandzsír oroszlán” az egyik, aki hiányzik most a sorból. Még az Amerika elleni terrortámadások előtt, szeptember 9-én elkövetett merényletben szerzett halálos sebet. A kommunista rezsim bukása után megalapított iszlám kormány 49 éves védelmi miniszterét, aki a szovjetek elleni háborúban a legbefolyásosabb gerillavezér volt, a tálibok és a Bin Laden-féle al-Kaida szervezet tette el az útból. Az akcióval ugyan az Északi Szövetség katonai műveleteit akarták lefejezni, még nem sejthették, hogy egyben az amerikai támadások nyomán összeomló hatalmukat követő időszak Afganisztánját fosztják meg egy potenciális vezető személyiségtől.
A tádzsik származású Maszud 1952-ben született a Pandzsír-völgyben, és a franciák által fenntartott kabuli iskolába járt. A Zahir sah afgán királyt eltávolító 1973-as puccs után el kellett hagynia az országot, mivel az iszlámra alapozott állammal kapcsolatos nézeteket terjesztett a tisztikarban. Pakisztánban kapott kiképzést, majd visszatért szülőföldjére, ahol sikertelen felkelést vezetett a kabuli rezsim ellen. 1979-ben tért vissza, amikor a szovjet invázió jelentős belső és külső támogatással kecsegtette a szabadságharcosokat. Számára, mint oly sok tehetséges afgán számára, a háború, a harc jelentett igazi konjuktúrát, lehetőséget a különben veszendőbe menő tálentum kibontakoztatására. A Burhanuddin Rabbani vezette Iszlám Társadalom katonai frakciójának vezetőjeként Maszud a legnagyobb mudzsahed harccsoport vezetőjévé nőtte ki magát a szovjet háború végére.
A kommunista rezsim bukása azonban a várakozásokkal szemben nem hozott békét. A különböző hadurak vezette csoportok egymásnak estek, s a Kabult elfoglaló Maszud, az általa támogatott kormányzat alapította Afgán Iszlám Állam rövid életűnek bizonyult. 1992 és ’96 között a Hekmatjar-féle Iszlám párt, a síita–üzbég Dosztum parancsnok, majd a tálibok ellen védte a fővárost, ám végül ez utóbbiak nyomásának nem tudott ellenállni, s a tádzsik határ felé kellett visszavonulnia. Harcát az utóbbi években főként iráni–orosz támogatással vívta, s nyugati elemzők szerint figyelemre méltó, hogy korlátozott anyagi eszközeivel sikeres műveleteket tudott folytatni. Sokak szerint neki köszönhető, hogy volt Afganisztánban olyan szervezett katonai erő, mely az amerikai légi támogatásnak érvényt tudott szerezni a szárazföldön, s készpénzre váltotta a nyugati erőfeszítéseket.