Sokféle elmélet van forgalomban a zene eredetéről. Az azonban tény, hogy mióta ember él a földön, muzsika is van, és ennek megfelelően hangszerek, hangot adó instrumentumok is. A legrégebbi sírokban is fellelhetők a különféle csontsípok – ezek főként medve- és darucsontból készültek és részben szertartási célokat szolgáltak, másrészt vadászatok során „csalisípként” használták őket –, meg fából-csontból fabrikált ütőalkalmatosságok, fémverettel ékes bőrdobok meg csigakürtök. Irodalmunk egyik archaikus emléke is utal egy zenei instrumentumra, nevezetes az a háromsoros kis „találós kérdés” – Csontkürtök kürtölnek, arany deszkák hasadnak, földi férgek mozognak! –, melynek megfejtése: hajnal. (A csontkürt itt persze a kakas csőrére utal, az arany deszka a felhőre, melyből a nap előbukkan, a „földi férgek” pedig az élőlényekre, köztük az emberekre.)
Előkerült azonban Magyarország földjéből egy olyan zeneszerszám is, ami a világon egyedülálló. Az aquincumi víziorgona a római muzsika emléke. Köztudomású, hogy a rómaiak szívesen éltek lant- és fuvolazenével, ám ez a különös orgona nemcsak fennmaradt, hanem ma is lehet játszani rajta. Pontosabban szólva: nem az eredeti példányon, hanem annak rekonstruált és az eredetihez hű másolatán. Ezt a különös és remek hangszert csaknem két évezredig rejtette a föld. Alighanem a Krisztus utáni harmadik században készülhetett, így az egész földgolyón a legrégebbi a maga nemében.
1931-ben Aquincumban, a Szentendrei úti transzformátorház helyén találta meg egy régész. A hangszer egy 1700 évvel ezelőtti tűzvész következtében kerülhetett a föld alá: feltételezések szerint úgy, hogy az épület padlózata beszakadt, az orgona pedig ezáltal a ház pincéjébe zuhant. Ott aztán még egyéb omladékok is kerültek rá, melyek egyrészt megrongálták, másrészt el is rejtették. A hangszert, melyet természetesen erősen megviselt a tűzvész, a ráomlott törmelék meg a fölötte tovafutott évszázadok, szakértőknek sikerült helyrehozniuk. Mint megállapították: négy regisztere volt, egyenként tizenhárom síppal. A regiszterekből egy sípsor nyitott volt, a többi három fedett. Minden regiszterhez „szélcsatorna” csatlakozott, ehhez pedig nyitószerkezet, amit fogantyúk meglehetősen nehézkes mozgatásával lehetett működtetni.
Fönnmaradt egy kis emléktábla is, mely a hangszert „hydrának”, azaz víziorgonának mondja. Egy orgonaépítő szakember megállapította, hogy az aquincumi orgonát nem billentyűzettel működtethette a hajdani muzsikus, hanem a sípokat el-elzáró apró nyelvecskék ki-behuzigálása segítségével. Ezen a módon, mely még a későbbi középkorban is divatban volt, természetesen sokkal esetlenebbül lehetett az orgonát működtetni, mint a későbbi keletkezésű, billentyűs hangszerfajtákat. Arról nem is szólva, hogy csak vontatott, patetikus muzsika volt ily módon előadható ezen az „ősorgonán”.
Mint Zolnay László, a kitűnő régész megemlíti, szinte „rímel” a páratlan aquincumi orgonaleletre az az itt megtalált ékes sírkő, mely Aelia Sabinának, a híres pannonföldön élt római orgonajátékosnak és énekművésznek állít emléket. A kőbe vésett betűk arról számolnak be, hogy „Sabina jeles muzsikus volt, a hangja kedves, ujjai pedig futottak a húron. Sajnos mindössze huszonöt esztendőt ért meg, de alakja örökké él azokban az emberekben, akik hallhatták csodálatos orgonajátékát.” A síremléket pedig nem más állította, mint Aelius Justus „zsoldoskatona és orgonajátékos”, a kitűnő művésznő férje.
Fontos lehetőséget szalasztott el a NATO?
