A római muzsika emléke, az aquincumi víziorgona

Szepesi Attila
2001. 11. 27. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Sokféle elmélet van forgalomban a zene eredetéről. Az azonban tény, hogy mióta ember él a földön, muzsika is van, és ennek megfelelően hangszerek, hangot adó instrumentumok is. A legrégebbi sírokban is fellelhetők a különféle csontsípok – ezek főként medve- és darucsontból készültek és részben szertartási célokat szolgáltak, másrészt vadászatok során „csalisípként” használták őket –, meg fából-csontból fabrikált ütőalkalmatosságok, fémverettel ékes bőrdobok meg csigakürtök. Irodalmunk egyik archaikus emléke is utal egy zenei instrumentumra, nevezetes az a háromsoros kis „találós kérdés” – Csontkürtök kürtölnek, arany deszkák hasadnak, földi férgek mozognak! –, melynek megfejtése: hajnal. (A csontkürt itt persze a kakas csőrére utal, az arany deszka a felhőre, melyből a nap előbukkan, a „földi férgek” pedig az élőlényekre, köztük az emberekre.)
Előkerült azonban Magyarország földjéből egy olyan zeneszerszám is, ami a világon egyedülálló. Az aquincumi víziorgona a római muzsika emléke. Köztudomású, hogy a rómaiak szívesen éltek lant- és fuvolazenével, ám ez a különös orgona nemcsak fennmaradt, hanem ma is lehet játszani rajta. Pontosabban szólva: nem az eredeti példányon, hanem annak rekonstruált és az eredetihez hű másolatán. Ezt a különös és remek hangszert csaknem két évezredig rejtette a föld. Alighanem a Krisztus utáni harmadik században készülhetett, így az egész földgolyón a legrégebbi a maga nemében.
1931-ben Aquincumban, a Szentendrei úti transzformátorház helyén találta meg egy régész. A hangszer egy 1700 évvel ezelőtti tűzvész következtében kerülhetett a föld alá: feltételezések szerint úgy, hogy az épület padlózata beszakadt, az orgona pedig ezáltal a ház pincéjébe zuhant. Ott aztán még egyéb omladékok is kerültek rá, melyek egyrészt megrongálták, másrészt el is rejtették. A hangszert, melyet természetesen erősen megviselt a tűzvész, a ráomlott törmelék meg a fölötte tovafutott évszázadok, szakértőknek sikerült helyrehozniuk. Mint megállapították: négy regisztere volt, egyenként tizenhárom síppal. A regiszterekből egy sípsor nyitott volt, a többi három fedett. Minden regiszterhez „szélcsatorna” csatlakozott, ehhez pedig nyitószerkezet, amit fogantyúk meglehetősen nehézkes mozgatásával lehetett működtetni.
Fönnmaradt egy kis emléktábla is, mely a hangszert „hydrának”, azaz víziorgonának mondja. Egy orgonaépítő szakember megállapította, hogy az aquincumi orgonát nem billentyűzettel működtethette a hajdani muzsikus, hanem a sípokat el-elzáró apró nyelvecskék ki-behuzigálása segítségével. Ezen a módon, mely még a későbbi középkorban is divatban volt, természetesen sokkal esetlenebbül lehetett az orgonát működtetni, mint a későbbi keletkezésű, billentyűs hangszerfajtákat. Arról nem is szólva, hogy csak vontatott, patetikus muzsika volt ily módon előadható ezen az „ősorgonán”.
Mint Zolnay László, a kitűnő régész megemlíti, szinte „rímel” a páratlan aquincumi orgonaleletre az az itt megtalált ékes sírkő, mely Aelia Sabinának, a híres pannonföldön élt római orgonajátékosnak és énekművésznek állít emléket. A kőbe vésett betűk arról számolnak be, hogy „Sabina jeles muzsikus volt, a hangja kedves, ujjai pedig futottak a húron. Sajnos mindössze huszonöt esztendőt ért meg, de alakja örökké él azokban az emberekben, akik hallhatták csodálatos orgonajátékát.” A síremléket pedig nem más állította, mint Aelius Justus „zsoldoskatona és orgonajátékos”, a kitűnő művésznő férje.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.