Jó orra volt, érezte, hogy új idők jönnek, s még a kiegyezés előtt engedélyt kért Pest városától, hogy a Városligetben artézi kutat fúrhasson. De nem amolyan „fúrunk-aztán-jön-a-víz” alapon. Nem. Fürdőt akart rá építeni. Kopogtatott, kérvényezett, kilincselt, hiába. A városi tanácsnokok nem felejtették, hogy Zsigmondy, a hűvösen számolgató mérnök, nem is olyan rég, forró fejjel Kossuthot éltette. Igaz, hogy megkapta érte a maga várfogságát, de jobb, ha az ilyet nem engedik közel kecsegtető vállalkozásokhoz. Fúrni fúrhat, építeni nem építhet.
A tanácsnok urak el is felejtették volna az egészet, amikor 1880-ban megjelent náluk egy belga atyafi, aki franciául köszönt és amerikai ajánlatot tett. Van egy kis félretett pénze a brüsszeli bankban, s úgy gondolta, építene ide, ebbe a takaros városkába egy fürdőt. Ó, nem akar ő nyerészkedni, istenfélő emberként csak anynyit kér, hogy negyven évig legyen övé a haszon, s utána a fürdő, ahogy megépült: iszapostul, masszőröstül az uraké lesz, ez már csak természetes.
Hogyan? Ha ez a potrohos belga Brüsszelben szagot kapott, akkor ebbe a vízbe érdemes pénzt fektetni!
Egy év alatt elkészült a fürdő, s hozzá az ivócsarnok. Nem ez a mai, azt majd csak harminc év múlva, 1913. június 16-án fogják avatni, de annyit érdemes megjegyezni, hogy az „átmeneti” Széchenyihez se sajnálták a matériát. Kádak porcelánból és carrarai márványból, a szomszédos parkban kioszk és cigányzene. Hogy hová lett mindez, rejtély. Természetesen a kioszkra és a zenére gondoltam.
Az új fürdő párját ritkította. Mindene mutatós volt, mindenén ámult a szem. A körbefutó szecessziós csempéket a Zsolnay-gyár készítette, az üvegmozaikok anyaga Csehországból érkezett, az ólomüveg ablakok Róth Miksa műhelyében készültek, de meg lehet nézni a csillárokat, a lépcsőházak rézkorlátait: gyönyörűek. Pontosabban: gyönyörűek lehetnének.
Mert nem azok. Le vannak lakva, el vannak koszolódva.
Amikor egy országot olyan emberek vezetnek, akiknek gyermekkorában semmi nem volt szent vagy nemes, azok kezén a szép dolgok lezüllenek. Az adai szatócs fia és a fiumei cselédlány szerelemgyereke nem vonzalmat, hanem indulatot érzett ilyesmi láttán. Olyan indulatot, amit a mozgalom táplált. Pusztuljon a régi, épüljön az új, ez volt a hitvallásuk. Építettek ők, például Egerben. A fedett uszoda másfél évtizedet se bírt ki, föl kellett robbantani.
A Szécsenyi fürdőhöz 1927-ben építettek uszodát, és tíz évvel később rendezték meg Budapesten az első fürdőügyi kongresszust. Akkor lett a Nemzetközi Fürdőszövetség székhelye Budapest. Ha úgy tetszik, és tessék úgy, itt volt a világ fürdőkultúrájának a fővárosa.
Akkor járták körbe és csodálták meg Európa legnagyobb gyógyfürdőjét, mert a Széchenyi máig az. Csak hát ráférne itt-ott egy kis malter, pótolni kéne a hiányzó csempéket, letakarítani a színes ablakok és az üvegmozaikok koszát, hogy belépni újra ünnep lehessen. Mindjárt ráérősebb és derűsebb volna a vendég.
Szerencsére az az idő elmúlt, amikor még tisztasági fürdőnek használták a Széchenyit. Az ötvenes években, amikor az üzemekben a munkásoknak nem építettek tusolót, ingyenjegyet kaptak, hogy lemossák magukról az olajat, a festéket és a művezető szitkait.
De hát ez korábban se volt az elit fürdője. Egy részét eleve népfürdőnek építették. A tervezés épp emiatt okozott számomra fejtörést. Nem tudtam megfejteni, mi az oka, hogy ebben a részben férfiaknak és nőknek egyaránt 278 szekrény készült. Az elegánsabb oldalon, a gőzben, a férfinép 174 kabinban vetkőzhetett, a nők csupán 78-ban. Vajon miért? A jobb osztályok asszonyai nem szerették annyira a vizet, mint az úgynevezett „egyszerűek”?
Működik itt egy nappali kórház. Okos találmány, magam tanúsíthatom. Fájt a derekam, elmentem az orvoshoz, és az beutalt. Reggel egy sporttáskával elindultam, végigszenvedtem a kezeléseket, a pihenőben eltöltöttem másfél órát, aztán haza. Kvártélyra nem fogadott nyavalyásokat a Széchenyi.
Életem ott vehetett volna más irányt, de elmulasztottam a lehetőséget. Egy szobába kerültem valakivel, aki korábban disznót tenyésztett, de hipp-hopp!, átképezte magát festővé. Magyar tájakat festett gémeskúttal az Artexnek, amiket a külkereskedelmi cég Japánba exportált. „Én megtanítom magát rá. Hagyja a fenébe ezt a firkálást. Egy hónap alatt belejön, s utána megfest naponta négy-öt képet is. Annyi bőven belefér, mert mindig ugyanazt kell festeni. Dőlni fog magához a pénz. Itt a telefonszámom, hívjon fel!”
Nem hívtam fel, s lám, itt tartok még mindig. A disznótenyésztő azóta biztosan tud balatoni tájat is festeni, vitorlással, halászokkal, s képeit viszik, mint a cukrot. Kár, hogy elfelejtettem a nevét.
Apró Antalét nem felejtik a régi fürdőmesterek. Szénsavas kezelésre járt és masszázsra, s ahogy mondják, nem beutalóval jött: mindig fizetett.
Ő képviselte akkoriban az új világot, az esztrádzenekar a régit. A Széchenyiben találkoztak.
Ma csak a zenekarról van kép, arra mintha szívesebben emlékeznének. Igaz, hogy a folyosón lévő tabló közepén nem Anker Antalt, a karnagyot látni, hanem a szakszervezeti titkárt, de hát ennek akkor, az ötvenes években, így kellett lennie. Vajon él-e még valaki a régi orkeszterből? A mandolinos Tóth Kálmán, a gitáros Duna K. Ferenc, a bőgős Tóth Sándor vagy a szólista Barna Ilonka hol lehetnek? Mindegyiken zakó, csokornyakkendő, s a szivarzsebre varrva a fürdőigazgatóság jelvénye.
Ők felöltözve, az utolsó idők neves vendége levetkőzve járt-kelt a Széchenyiben. Torgyán József csütörtökönként járt le úszni. Nem beszélgetett, nem barátkozott, fejére húzta csíkos úszósapkáját, és belecsobbant a vízbe. Senki nem nézte volna ki belőle, hogy másfél órával korábban Horn Gyulát noszogatta sokadszor, hogy mondjon le.
Mikor miniszter lett, elmaradt. Azóta nem látták. Azt mondja valaki a szaunában: most éppen kinn van a vízből.
(A következő héten a Rudasba látogatunk.)
vadaspark
Till Tamás szülei: Az biztos, hogy hitelt nem veszünk fel
