Az exelnök gesztusa

Emlékeznek arra az órára, amikor a szeptember 11-i, Amerikát ért terrortámadás után a washingtoni székesegyházban gyászszertartást mutattak be az áldozatok emlékére? Különleges pillanatok szemtanúi lehettünk. Az egykori amerikai elnökök elnökségük sorrendjében érkeztek a katedrálisba, hogy egymás mellett és mögött foglaljanak helyet. Először Gerard Ford tűnt fel, utána Jimmy Carter, az idősebb George Bush (aki most hazánk vendége), majd Bill Clinton, végül pedig a jelenlegi elnök, George W. Bush, oldalukon a feleségek. Csak a beteg Reagan hiányzott. De a többiek, külsőleg alig változva az évek alatt, közös imára gyülekeztek, és nem ellenfeleket láttak egymásban, hanem barátokat.
A gyászszertartáson a fiatalabb Bush is beszélt. S amikor beszéde végén elhagyta a mikrofont és visszaült a helyére, az első sorban, a másik oldal első sorából apja, az idősebb Bush áthajolt hozzá és két kézzel megszorította fia kezét, mint aki ugyanazt érzi, amit a fiú, ugyanúgy gondolkodik és nagyon elégedett azzal, amit hallott. Én abban a percben a karthágói hadvezérre, Hamilkárra gondoltam, aki Hispániába való elindulása előtt áldozatot mutatott be az isteneknek, és megeskette a kilencesztendős fiát, hogy örökké gyűlölni fogja a rómaiakat. Abban a minutumban, amikor a ceremónia befejeződik, valami váratlan történik: az apa odafordul a fiához, és nem a gyermeket látja benne, hanem az eljövendő örököst, aki egykor majd átveszi és befejezi, amit ő elkezdett. És nem maga mellé vonja, hanem felemeli magához.
Az idősebb Bush gesztusában is valami olyasmit éreztem, amit nehéz szavakkal kifejezni: hogy a fiúnak egész életében harcolnia kell a terroristák ellen. Hogy folytassa azt, amit az apa elkezdett. George Bush nemcsak megszorította a fia kezét, arcán egy olyan mosollyal, amit csak apa adhat a fiának, hanem fel is emelte magához.
A nagy pillanatok mindig időtlenek.