Don Quijote és a globalizáció

Szélsőséges csoportok az utóbbi időben új jelszót találtak, amely akár az egész világra kiterjedően egyesítheti őket. Ez a jelszó a globalizáció elleni harc. A fogalom már nemzetközivé vált, és azt jelenti, hogy a hivatásos felforgatók újra és újra körülutazzák a világot, hogy egyszer itt, máskor ott tüntessenek a globalizáció állítólagos képviselői, illetve a jelenségért felelősök ellen.

Jól választották meg a jelszavukat. A legtöbb embernek nincs világos elképzelése a globalizációról, ami előny, mert senki sincs arra kényszerítve, hogy konkrét tartalmat adjon a szónak. A globalizáció fogalmat a kapitalizmus, a piacgazdaság és a többi olyan régebbi címszó fedőneveként használják, amelyekre új ruhát akarnak húzni. Ehhez jön még a valóság hiányos ismerete. Mivel az egész világra kiterjedő jelenségről van szó, nemcsak a távolitól való félelmet idézik fel – amely érdekes módon a mai napig mélyen gyökerezik az emberekben –, hanem mindig nagy, de nem konkrét veszélyről beszélnek, s szerintük e jövőbeni fenyegetés ellen harcolni kell.
Alapjában véve valamiféle változás elleni akcióról van szó. A globalizációról mindig lehet állítani valamit, ám meglehetősen nehéz vitába szállni egy állítással, ha a másik oldalon hiányoznak az ismeretek. Fel lehet éleszteni a kapitalizmusellenes érzelmeket is, ami annál könnyebb, minél messzebbre helyezik a gonosz székhelyét, olyan távolságba, amelyre nincs rálátásuk az embereknek.
Elmondhatjuk, hogy a globalizáció elkerülhetetlen, és nem sok köze van a kapitalizmushoz. A globalizáció a világ összezsugorodásának a következménye. A második világháború előtt az Egyesült Államok hat-nyolc napi távolságra feküdt Európától. Ennyi időre volt szüksége egy hajónak ahhoz, hogy átérjen az Atlanti-óceán egyik partjáról a másikra. Ma, ha valaki feltétlenül ezt akarja, ugyanazon a napon át- és visszarepülhet. Ezzel nagyon leszűkült a tér, amit tovább fokoz az emberek megnövekedett mozgékonysága és az információrobbanás. Az internet például ma már sokak számára elérhető azonnali információforrás, és nagyon rövid időn belül a legtöbbeknek az élet magától értetődő része lesz. A robbanásszerű változás vezetett egyébként az új népvándorláshoz is. Húsz évvel ezelőtt egy közepes nagyságú európai városban olyan feltűnő volt egy fekete, hogy minden gyerek megfordult utána. Ma viszont szinte mindenütt magától értetődő látvány. Ugyanez érvényes a fehérekre a színes bőrűek által lakott területeken.
Vegyük hozzá mindehhez a napjainkban tapasztalható kölcsönös gazdasági egymásrautaltságot. A modern technika nemzetközi együttműködést követel, ami a másiktól való függést is jelenti. Nem lehet többé elzárkózni, az önellátás régi fogalma idejét múlta. Hitler még mondhatta a második világháború előtt – egyébként ez egyszer helyesen –, hogy Németország legyen önellátó. Elképzelésének helyessége beigazolódott azzal, hogy négy éven át ellen tudott állni az egész világnak. Ma már teljességgel elképzelhetetlen lenne az ilyesmi. Túlságosan nagy a kölcsönhatás az országok, világrészek között. A fennmaradás, helytállás egyetlen biztosítéka az, hogy mi éppúgy létfontosságúak legyünk a másiknak, mint ő nekünk. Ezért bátorság kell ahhoz, hogy új kategóriákban gondolkodjunk, szem előtt tartsuk az adottságokat, és ezek függvényében alakítsuk ki politikánkat. Messzemenően érthető, hogy ez számos érdeket sért. Emlékezzünk csak az ipari forradalom idején lezajlott felkelésekre, géprombolásokra, és rögtön belátjuk, milyen sok embert érintenek a változások. Ám a változás ezúttal is elkerülhetetlen.
Ha így nézzük, a globalizáció elleni támadás szélmalomharc. Hívei annak a bekövetkeztét akarják megakadályozni, ami elkerülhetetlen. Fel kellene ismerniük, hogy egy új, eddig soha nem látott erő közeledésekor nincs sok értelme annak, hogy az emberiség jajveszékel. Épp ellenkezőleg, meg kell kísérelni úgy irányítani az új elemet, hogy a végeredmény megfeleljen az általános érdekeknek.
A világirodalom egyik legszebb alkotása Cervantes Don Quijotéja. A búsképű lovag története ma is szemléletesen illusztrálja az olyan emberek viselkedését, akik jóllehet nem lovon járnak, és rozsdás páncélzatot sem hordanak, de erőnek erejével el akarják hitetni az emberekkel: mindenképp tenniük kell valamit a fejlődés megakadályozásáért. A globalizáció ellen tüntetők, akik a demokrácia és még inkább a haladás élharcosainak tartják magukat, a jelen Don Quijotéi. Szélmalmokra támadnak, és olyan harcba bocsátkoznak, amelyet nem lehet megnyerni, amelynek jelszavai ellentmondanak a tényeknek – amely tehát jogosulatlan. A hivatásos tüntetők egy meghaladott kor utóvédharcosai. Magatartásuk ezért nem annyira a romantika jele, mint ahogyan Don Quijoténál volt, hanem az ostobaság megnyilvánulása.
(Fordította: Lipthay Erzsébet)