Eddig és ne tovább…

Eddig és ne tovább! – mondta morcosan Al Capone, majd beperelte a chicagói adóhivatalt jó hírnevének csorbításáért. Az elhúzódó személyiségi jogi procedúra alatt aztán zavartalanul folytatta áldásos lobbitevékenységét az illegális szeszkereskedelem nemzetgazdasági szempontból is jelentékeny felvirágoztatásáért; a nemzeti megbékélés szellemében meghirdetett általános amnesztia után pedig az adóhivatali okvetetlenkedés is okafogyottá vált. Jelöltette magát szenátornak, majd két ciklussal később a választók akaratából az ovális irodát is elfoglalhatta. Eddig és ne tovább! – ismételte meg beiktatási beszédében, s keresztes háborút hirdetett a feketegazdaság és a munka nélkül szerzett jövedelmek felszámolására. Eddig és ne tovább! – közölte rokonszenves szigorúsággal a kongreszszusban akkor is, amikor az előéletét firtató, nyíltan felforgató sajtótermékeket és tévétársaságokat az ország nyugalmának megőrzéséért rendeletben betiltotta. Eddig és ne tovább! – hallottam hitvesem ellentmondást nem tűrő hangját, és kikászálódtam az ágyból. Még szerencse, hogy mindez csak valószínűtlen álom volt…
*
„Azt üzenem Medgyessy Péternek, hogy készüljön fel: ez nem normális élethelyzet” – nyilatkozta Várhegyi Attila (mint egy minapi kulturális meghívón szerepelt: „magyartanár”) a Népszavának. Olyan ez, mint a súlyemelőversenyeken: Várhegyi befejezte gyakorlatát; a hintőporos ládánál felkészül Medgyessy. Persze meghurcoltatások között is vannak különbségek: a kormányfőaspiráns mind a vitatott pénzek nagyságrendjében, mind a konkrét eset valószínű társadalmi veszélyességében több kört ver rá a volt szolnoki polgármesterre. Leginkább talán mégis az a differencia, hogy az exállamtitkár elismeri a független magyar bíróság illetékességét, s nem hivatkozik önkéntes közszereplőként holmi civil személyiségi jogokra – pedig a szekrényben síró gyerek (mint az interjúból kiderült) nem kifejezetten kellemes apai élmény. Lehet, hogy a szocialista miniszterelnök-jelölt szekrényéből nem is zokogó kiskorúak, hanem régi csontvázak kerülnek elő?
*
„Egy volt kommunista (karhatalmista) már nem veszélyes a demokráciára, egy jelenlegi antiszemita viszont nagyon is az.” Ezt a mondatot a Népszabadságban találtam; Papp László Tamás követte el. Kiragadtam kontextusából, de önállóan is mérgez, nem csupán szövegöszszefüggésében. Demokrataként határozottan tiltakozom ellene. Ha az „antiszemita” legradikálisabb értelmezését veszem (a náci értelmezést, amely fizikailag akarta kiirtani a zsidóságot), akkor ennek ellentettje a kommunista, aki legradikálisabb megnyilvánulásaiban fizikailag akarta kiirtani a másként gondolkodókat, a „reakciósokat”, a hithű katolikusokat és – igen – a zsidóságot. Nincs tehát lényegi különbség náci és kommunista között; csak az utóbbi megúszta a számonkérést: vagy mert jobban alkalmazkodott, vagy mert „világboldogító” utópiája nem háborúban szenvedett vereséget, s így elmaradt az esedékes nürnbergi per. Egy volt karhatalmista pedig (aki alkalmasint lőtt is honfitársaira) igenis veszélyesebb lehet a demokráciára, mint számos antiszemita, aki a karosszékében fortyog. Ha van is „jelenlegi” antiszemita meg „megjavult” antiszemita (amiben nem igazán hiszek); ezzel szemben nincsen „jelenlegi” vagy „megjavult” karhatalmista. Csakis jelző nélküli karhatalmista, jelző nélküli kommunista van. (Esetleg antiszemita kommunista.) Nemcsak a holokausztrelativizálás szalonképtelen, hanem a bolsevizmusrelativizálás is. Ne tessék ezt csinálni, ha lehet.
*
Nemrég Székesfehérváron vettem részt közönségtalálkozón: szép hely; úgy éreztem, szerettek ott; mindenesetre nem utáltak. A padsorokban nem láttam ügyeletes tűzoltót, viszont kisvártatva érkezett egy kulturált hangú reagálás egy korábbi „kaszinóra” az ottani tűzoltóparancsnoktól. (Stílusos város: a tűzoltóság a Szent Flórián körúton van.) Cikkemben érintettem a tűzoltók Kossuth téri koporsós demonstrációját; ezzel kapcsolatban ismerteti álláspontját Kun István alezredes úr. Leszögezi, hogy a tűzoltóság politikasemleges (bár ennek a tüntetés puszta ténye is ellentmond), így visszautasítja „baloldaliságot sugalló gyanúsításaimat”. (A bevezetőben a parancsnok úr kitér arra, hogy nem olvas Magyar Nemzetet. Ezek szerint vagy baloldali napilapot olvas, vagy semmilyet. Utóbbi módszerrel a baloldali befolyásoltság kétségkívül kiküszöbölhető – viszont behatárolja a parancsnoklás hatékony voltát.) Kun úrnak nem szimpatikus, hogy „a tűzoltóság jogos demonstrációja mögé bújva fejti ki újságíró úr politikai állásfoglalását”. Ez szíve joga. Nekem meg a véleménynyilvánítás alkotmányos jogom. Mindenesetre akkor azzal se szimpatizáljon, ha a baloldal is a demonstrációjuk mögé bújik. Azt magamtól is kitaláltam, hogy a koporsót a szakszervezeti tagdíjból fizették. (Szerintem nemcsak morbid ötlet volt, de ablakon kidobott pénz is. Ha én tűzoltó-szakszervezeti tag volnék, haladéktalanul kezdeményezném a tisztújítást alkalmatlanság és vészes ízléshiány miatt.) Nem gondoltam komolyan, hogy a koporsó melletti díszőrségért veszélyességi pótlék jár. (Ez humor volt.) A koporsóblamázst nem semlegesíti, hogy a Belügyminisztérium ellendemonstrációt szervezett. (Közpénzen, de nem szakszervezeti büdzséből. Egy minisztérium nem tud más pénzt költeni, mint közpénzt. Ha meg nem válaszol a vádakra, akkor azért érheti bírálat. Azt nem értem, miért van jelentősége a felhasznált szlovák rendszámú gépjárműnek. Érdekes mozzanat, de nem tiltja a törvény. Vagy talán a tűzoltók szlovákellenesek?) Az égett gyerekek tragédiájával kapcsolatban a bulvársajtót ostoroztam, nem a tűzoltókat. Mindazonáltal Kun úr jó szándékát elismerem, és kívánok sok sikert érdekharcaikhoz. (Visszakereshető, hogy magam is írtam valaha rokonszenvező tűzoltóriportot.) Más a helyzet alezredes társával, Gálos Imre elnök-ügyvivővel, aki a demonstrációt szervező (a tűzoltóknak csupán egy részét tömörítő) testület nevében élt kifogással. Nem kizárt, hogy magam is Pintér Sándor sorsára jutok, és a szakszervezet nehezen összekuporgatott pénzéből könyörtelenül beperelnek, de muszáj leszögeznem: ha az én képzettársításaim „zagyvaságok”, az ő tiltakozó levelük meg butaságoktól hemzseg. Nem arra gondolok, hogy a Magyar Nemzet újság-e vagy sem, illetve hogy vizsgálják-e „értelmi képességemet”, vagy nagyvonalúan eltekintenek tőle; de ha fogalmuk sincs a hír- és véleményműfaj különbségeiről, inkább hallgassanak bölcsen. Hogy mást ne mondjak: publicisztikához nem lehet magnetofont használni. Miután eszemben sem volt döntőbírónak lenni a vitában (ezt le is írtam; s ha érdekes egyáltalán: szerintem a tűzoltók bérét minimum meg kellene duplázni, persze azzal a feltétellel, hogy nem koporsóra költik), igaztalannak érzem a „galád”, „durva”, „rosszhiszemű”, „otromba” és egyéb választékos minősítő jelzőket. Sajnálom, hogy a koporsóácsolás nem egyszeri kisiklás volt. A „nyílt politikai lejáratás” okozója nem én vagyok (jómagam ugyanolyan független közíróként működöm, mint amilyen független tűzoltók a demonstrálók), hanem az a politikai vakság, amely egy júliusi kormányrendelet e látványos kritikájával szépen kivárta a kampányidőszakot. Két dolgot azonban készséggel helyreigazítok: a koporsó nem fekete és lakkozott volt, hanem pácolt és barna (micsoda különbség!); s nem segélyezésfajtát rejtett, hanem kormányrendeletet. Amely egyébként azóta is életben van – de kicsire ne adjunk…
*
Sok mondanivalóm volna még. Szívesen írnék arról a bicskanyitogató mellékkörülményről, hogy a World Trade Center romjai háromszáz Rodin-művet temettek maguk alá. (A tálibok nemcsak a Buddha-szobrokat nem szívlelhették.) Örömest értekeznék arról is, hogy vajon tényleg tiszteletbeli tagjának tekinti-e a volt miniszterelnököt – miként a campusok vidékén vidorul hírelik – a Szocialista Egyetemisták Szervezete (SZESZ). Kifejtettem volna továbbá az emberi létezés végső értelmét is; de sajnos megálljt parancsol a szabott terjedelem. Miként egy nagy klasszikus mondotta volt: eddig és ne tovább.