Életmű a vakolaton

A freskó a festészet királya, az al secco a királynője. Patay László elmondhatja, hogy élete javát ebben az előkelő környezetben töltötte. A XX. századi magyar művészek közül ő festette be a legtöbb falfelületet. Úgy gondolja, művei között van, amelyik évszázadokra meghatározója lesz egy-egy épületnek.

A számtalan elismerés, kitüntetés csak jelzője a művészi életpályának, mit sem ér, ha a műveket eltünteti az idő. A hetvenedik életévében járó Patay László ráckevei műtermében most épp a közelmúltban átvett MS mester díj áll a fő helyen, de ha a festőművész dicsekvésre hajló ember lenne, akkor megmutatná a látogatónak Munkácsy-díját, érdemes művész elismerését vagy a II. János Pál pápától 1993-ban kapott Pro Ecclesia et Pontifice kitüntetést, amely a Vatikán által civileknek adható legmagasabb díj. Ez a békéscsabai templom kifestéséért járt. A békéscsabai ugyanis jelenleg az egyetlen olyan magyarországi modern templom, amelynek teljes belső falfelütét képek borítják.
A Komárom szlovák oldalán született Patay László szüleivel a lakosságcsere során került Magyarországra. A győri bencéseknél érettségizett, a főiskolán Fónyi Géza, Szőnyi István és Barcsay Jenő tanítványa volt. Autentikus mesterektől, Szőnyitől és a technikát oktató Kurucz D. Istvántól sajátította el a freskó és az al secco készítésének a tudományát, mondja. Évente csupán három-négy festőnövendék érdeklődött e műfaj iránt, igaz, többnek nem is jutott volna munka. „Nekem szerencsém volt az egyházzal – meséli Patay László –, mert korán felfedeztek, azután meg már kézről kézre adtak. Máig nem tudom, hogy esett éppen rám a választás. Talán harminc éve történt, hogy felhívott Lékai bíboros egyik munkatársa, készítsek néhány szentképet pünkösd alkalmából. Kérdeztem tőle, miért éppen én. Visszakérdezett: miért olyan furcsa ez? Varga Imre épp a Vatikánban dolgozik. Na, mondtam, ha majd lesz munka a Vatikánban, akkor csak szóljanak. Fél év múlva csengett a telefon, hogy a szegedi dómban kellene falfestményt készíteni. Azt a felkérést már elvállaltam, és láttam, olyan sok ott még az üres fal, hogy lesz később is munka bőven. Tavaly fejeztem be a kupolát, azzal lett teljes a mű.”
A freskó és az al secco rokonok, a laikus húsz méterről nem tud különbséget tenni közöttük. Mégsem teljesen azonos értékűek. A freskó kötőanyag nélkül a frissen vakolt falra kerül fel. A festék beleivódik a vakolatba, nem tüntethető el, csak a vakolattal együtt. Az al secco kötőanyaggal a száraz, kész vakolatra készül, így a fal felszínén van, tehát lekaparható. Ha jól csinálják, magyarázza Patay László, akkor nincs nagy különbség a két technika között. A jelenleg freskónak tudott művek legtöbbje al secco, vagyis freskónak kezdték a mesterek, de időközben megszáradt a vakolat, ezért al seccónak fejezték be. Tartósságát tekintve az al secco kicsit gyengébb, ám ha folyamatosan restaurálják, akkor időtálló, ezer évig is megmarad. A freskót viszont legfeljebb tisztítani kell, egyéb karbantartást nem igényel. Két-háromezer évet biztosan kibír.
Aligha van falképfestő, aki ne az örökkévalóságnak szánná műveit. Patay László szívesebben készített volna egész életében freskót, ám a technikát nem a művész, hanem a megrendelő határozza meg. A freskó igen költséges műfaj. Kell hozzá egy kőművesbrigád, amelyik hajnali háromkor felvakolja az aznapi felületet, és ha a festő mégsem végez vele, akkor leveri a szabadon maradt részt, hogy másnap hajnalban újravakolja. Patay László számtalan egyházi munkája között a megrendelő anyagi korlátai miatt nem találunk tehát freskót, sőt mint mondja, már ingyen is készített templomnak falfestményt.
Az egyház szigorú megrendelő, mondja Patay László, megszabja a tematikát, hozzá az ikonográfiát, azon túl kezdődik a művészi szabadság. Egy több tíz, esetleg több száz négyzetméteres falfestményt alaposan meg kell tervezni, ezért a festő előbb jelenetekre bontja a témát, amihez alapos kutatómunkára van szüksége. Ha ezzel elkészül, akkor következik a forgatókönyv, majd ezután kezdődik a komponálás, a figurák, a történetek és a színek felvázolása. Ez kerül az egyházi és a művészeti zsűri elé. A falfestészet kollektív műfaj, mondja Patay László, valamikor festőiskolák művelték. Az utóbbi években ő maga is igénybe vette a tanítványai segítségét. A ráckevei templom több mint hatszáz négyzetméteres falfelületének festését nyolcadmagával készítette el. Jó két tucat tanítványa van, bármilyen megrendelést ki tudnak elégíteni.
Akinek legnagyobb, legfontosabb művei templomok falát díszítik, részei a hívő emberek mindennapjainak, segítik őket a lelki elmélyülésben, vajon ő maga hívő ember-e? Szükség van-e hitre ahhoz, hogy autentikus festmények szülessenek? Patay László nem vallja magát vallásos embernek, bár otthon katolikus neveltetést kapott. Apja kántortanító volt, és édesanyjában is erős volt a hit. Ő maga a győri bencéseknél érettségizett. Mindebből, mondja, megmaradt a hit, és megmaradtak a fő igazodási pontok. Mindezt tudomásul vették megrendelői, a püspökök is, mert a lényeg mégiscsak az, mennyire tudja elhitetni, hogy megfelelő beleérző képessége van, meg tudja-e hittel tölteni a témát. A festő úgy érzi, sikerült megtalálnia a kellő egyensúlyt, anélkül hogy egyházi ember lenne. El tudja hitetni, hogy a munkái bennfentesek, és ez a lényeg. „Nem tudjuk, hogy Michelangelo mennyire volt vallásos, de ez nem is érdekes. Az a fontos, mit sugároznak a művek. És érezzük, hogy Michelangelo hitt abban, amit alkotott” – magyarázza Patay László.
A falképfestészetből elegendő megrendelés híján persze nem lehet megélni. Állami megbízatás évtizedek óta nincsen. A festés mellett Patay László huszonkét évig anatómiát tanított a képzőművészeti főiskolán. Nem akart anatómus lenni, végül a visszavonulni készülő Barcsay Jenő beszélte rá, hogy vállalja ezt a munkát. Tudta ugyanis, hogy Patay tud rajzolni, és ismeri az anatómiát is. A rajzkészség azonban ma egyre kevésbé követelmény a főiskolán. A rajztudás régen kapaszkodó volt a mondanivalóhoz. Az volt a csontváz, véli a festő. Ezt ma már nem tartják így. Pedig az a hiteles mű, amelyik mögött van szakmai biztonság és arányérzék.
A nagy terek festője nem lehet absztrakt művész. Táblaképeit is a realista piktúra jellemzi. A sznobok mindig a legújabbat keresik, mondja Patay László, de az „avíttas” festők szerencséjére a többség szereti tudni, hogy mit ábrázol a kép a falán, hiszen az kelt érzelmeket. Nehéz együtt élni az olyan művel, amelyik csupán tapéta a falon, és gyorsan meg is unható. Ugyanakkor a realista festészetben nehezebb kvalitást létrehozni, mert a kép gyakran elcsúszik a giccs felé, és ez ugyanolyan veszélyes, mint a semmitmondás.
Patay László megkapta a művészi öröklét esélyét. Tudott-e élni a lehetőséggel? Elégedett ember-e? „A XX. században én festettem be a magyarok közül a legtöbb falfelületet – mondja. – Aba-Novák Vilmos közelíti meg ezt a teljesítményt. Ez azonban nem érdem. Ha rossz, amit csináltam, akkor semmit nem ér. Úgy gondolom, hogy van a műveim között olyan, amelyik meg fog maradni, és évszázadokra meghatározza a helyet. Ez megnyugvást ad, mert azt jelenti, hogy nem telt fölöslegesen az életem. És ezt viszonylag kevesen mondhatják el. Biztosan sokan lettek volna még alkalmasak ezekre a munkákra. Nekem volt szerencsém.”