Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy az a mondás, amely szerint „madarat tolláról, embert barátjáról” módosítható-e ekképp: „madarat tolláról, embert kutyájáról”. Ha igen, akkor én egy szerető szívű, falánk ember vagyok, s felettébb jó külsejű, fajtám dísze. Derekamon egy tökéletesen kör alakú fekete folt van, homlokomon fehér csillag, a fülem hosszú és bozontos, szimatoláskor a földet söpri, nem vagyok kopasz, ellenkezőleg: csinos frufrum van, amely megjelenésemet kicsit bohókássá teszi. Idegenek is rokonszenvesnek találnak, s általában kényszert éreznek, hogy megsimogassák a fejemet.
Ezek szerint a mondás nem kiforgatható. Ugyanis: vegyenek bennünket Natasával szemügyre, a cs.-i mólón, ahol én snecire horgászom, ő pedig egy oszlophoz kikötve csöndesen siránkozik, mert szeretne csatlakozni hozzám. Szóval látnak egy elegáns spánielt és egy embert kék jumbósapkában, halpikkellyel borított szemüveggel, aki egészen furcsa, bár praktikus öltözéket visel, mivel jól kell tűrnie az őszi délután verőfényét, majd a késő esti hideget a csónakban, a nyílt vízen. Az öltözék alapját egy hónaljig érő, vastag, fekete harisnyanadrág alkotja, amelyet egy bermudasort egészít ki. Ez alulról afrokülsőt kölcsönöz, a vele kellemes kontrasztot alkotó fehér edzőcipővel. Mindezt együtt „Natasa apukája” feliratú póló teszi teljessé, no meg a jumbósapka. Szóval nemigen illünk össze, olyanok vagyunk a kutyámmal egymás mellett, mint a herendi porcelán meg a pléhbögre.
A móló egyébként néptelen, csak egy középkorú házaspár tart felénk. Meglátják Natasát, aki azonnal örvendezni kezd, két lábon állva repes, közben cikákol, mert a nyakörv fojtogatja. „Öné a kutya?” – kérdezi az asszony enyhe gyanakvással, majd engedélyt kér simogatásra. Az engedélyt megadom. A férfi is vele tart, együtt dédelgetik az egyébként amúgy is kissé elkapatott spánielt, majd hozzám fordulnak: „Mi a neve?” „Natasa” – felelem. A hatás döbbenetes. „Csak nem az a bizonyos… A Magyar Nemzet-es Natasa?” – dadogja a férfi. „De” – felelem. „Akkor ön...” „Igen – mondom. – Én.” Mintha ebben a pillanatban Natasán az látszana, hogy kissé szégyell engem, az alul feketét, felül fehéret. Szinte hallom, amint a feleségem hangján megszólal: „Azt a jumbósapkát azért levehetnéd, mert úgy nézel ki benne, mint...” Leveszem a sapkát, és beszélgetni kezdek a házaspárral, miközben időnként megigazítom a horgon a virgonc csontkukacot. Az asszony visszamegy a kocsihoz, és rántott csirkét hoz Natasának. Teljesen egyértelmű, hogy originál Magyar Nemzet-olvasó.
Szóval félő, hogy időnként szégyent hozok a kutyámra, vele együtt viszont nem könnyű inkognitóban maradnom.
Most szeretnék néhány dehonesztáló dolgot elmondani róla, hogy a helyzetet kissé kiegyensúlyozzam. A minap a kertünkben mit látok? Natasa a fűből az őszi esőzésben hirtelen kikelt susulykát legeli. A kerti susulyka bolondgomba, hallucinogén. Olyan tüneteket okoz, mint a vadkender. Natasa nyilván nem „repülni” akar, csak falánk. Kénytelen vagyok miatta leszüretelni az összes susulykát. (Két óra tömény hajlongás.) A jó kis spániel viszont nem élhet ezentúl azzal a mondással, hogy „nem ettem bolondgombát”. De rosszul se lesz. Sőt aznap este őrületesen vidám, vacsoránál másfél méter magasra ugrik, hogy meglássa, mi van a tányérunkban.
Továbbá még egy jellemére fényt vető információ: ha a legkisebb fájdalom éri, például fésülés közben meghúzom a szőrét, sértődötten felsikolt. Ugyanez történik, ha valaki véletlenül rálép. Ám – és ez vet fényt a jellemére – ha a konyhában sertepertél főzés közben, s láb alá kerül, dehogy sikolt. A jó falat reményében uralkodik magán. Ilyenkor mameluk.
Immár ötéves, érett kutyahölgy. Hogy miért kezeljük mégis úgy, mint egy gyereket, én nem tudom...