Elgyötri az embert a magányos utazás, ilyenkor mindenki beszélgető útitársra vágyik. Ezért örültem a múltkor én is, amikor vonatfülkémbe benyitott egy idős ember. Ünneplőben volt, fehér inget viselt s nyakkendőt. Kezében három szál rózsát szorongatott.
Tolna megye dombos vidékén vágtatott velünk a vonat. Útitársam vigyázva maga mellé helyezte a kis csokrot, amelyet tekintetével olykor meg-megcirógatott.
Egyetlen pillantással felmértem: útitársam ünnepi találkozásra indult. Azt is nyomban megállapítottam, hogy külföldön él, bár jól beszélt magyarul. Elmesélte élete történetét: sváb származása miatt telepítették ki ötvenöt esztendővel ezelőtt egy Tolna megyei faluból. „Azóta sem jártam itthon! – mondta, s nekem nagyon jólesett hallani, hogy otthonának nevezi Magyarországot a történtek ellenére. – Sosem nősültem meg, egyedül élek ma is. A szívem egyik fele itt maradt, a falumban… – mesélte csendesen, el-elborongva. – Erzsikét szerettem gyermekkorom óta.”
Erzsikével együtt járt a falusi iskolába. Kívüle egy András nevű diáktársa is udvarolt a lánynak. Erzsike szőke volt és szeplős. „Aki egyszer a szemébe nézett, azt megbabonázta. Így jártunk mi Andris barátommal. Belebolondultunk. De Erzsike azért engem jobban szeretett, ezt néha ki is mutatta. Amikor almát ettünk. Egyet ő harapott, egyet én, így fogyott el az alma, és ezen nevettünk…”
Egy napon megállt a házuk előtt a teherautó, felpakolták rá a családot, a fiatal Stefant is, s elvitték a németeket nagyon messzire. „Írtam én haza Erzsikének, de soha nem kaptam rá választ. Aztán egyszer csak megjött a szomorú hír, hogy Erzsikét Andris vezette oltárhoz. Attól a perctől megkeseredett az életem. A szüleim közben meghaltak. Egyedül maradtam teljesen. Akár az ujjam” – mutatta, s én nem szakítottam félbe. Tudtam, éreztem, hogy a mondanivalójának lényege csak ezután következik. Megsejtettem, hogy valami rendkívüli dolog történhetett. Valami olyasmi, ami kiragadta megszokott környezetéből, és vonatra ültette.
Bejött közben a kalauz, útitársam jegyét kezelve kijelentette, hogy a következő állomáson kell leszállnia. „Tíz perc múlva odaérünk.”
„A falum!” – könyökölt ki az ablakon ábrándozva Stefan. Sárga napraforgótáblák mellett suhantunk el. A tányér nagyságú virágok szőke pillájukkal visszanéztek ránk.
Várja valaki? – kérdeztem ekkor. – Élnek még a régi ismerősök?
Ingatta a fejét. „Senki. Erzsike is meghalt. Egy évvel ezelőtt, de én csak most tudtam meg, amikor a férje is utánament. Andris hosszú búcsúlevelet írt nekem a halálos ágyán, s mindent bevallott. Ezért ültem most vonatra.”
Izgatottan vártam Stefan elbeszélésének a folytatását. De előbb szertartásosan rágyújtott, majd újból megszólalt. „Amikor minket kitelepítettek, írtam haza Andrisnak, megadtam neki a címemet. Erzsike azonban nem volt elővigyázatos, mert rábízta a nekem küldött leveleket. Hogy adja fel. De egyiket sem küldte utánam Andris, mert akkor már halálosan szerelmes volt. Megkérte Erzsikét, majd feleségül is vette. Az általam küldött levelek is a kezén sikkadtak el. Erzsike semmit sem tudott rólam. Ezért ment hozzá feleségül. Nem éltek boldogan. Gyerekük sem született. Erzsike később megbetegedett, és tavaly meghalt. Andrist a lelkiismerete vitte utána a sírba. De volt annyi becsület benne, hogy halála előtt mindent megírt, kiöntötte a lelkét. Hát így történt… Százszor is elolvastam a levelét, sírtam napokon át. Önmagamat sirattam talán. Aztán… egy hete hirtelen eszembe jutott. Erzsike az évnek ebben a szakaszában ünnepelte a születésnapját. Gondoltam, eljövök hozzá, hisz engem szeretett. Kimegyek a sírjához, elviszem neki ezt a három rózsát. A saját kertemben nyíltak…”
Csikorogtak a fékek, megtorpant a szerelvény. Útitársam gyors lépteit figyeltem az ablakból. Mosolyogva visszaintett, majd sietve indult a temető felé. Ha nem ismerem a történetét, azt hihettem volna, hogy tán lakodalomba indult a virágcsokorral. Lám, ilyen a szerelem, a gyötrelmeket is széppé varázsolja.
Az élet legszebb ajándéka.
Edzője sem érti, ami Messivel történt, sokkoló bírói ítélet után dőlt el az Inter Miami sorsa
