Illúziók vására

A mindhárom érdekelt fél – az albánok , a szerbek és a szétválasztásukról gondoskodó nemzetközi közösség – által sikeresnek minősített koszovói választások valószínűleg legnagyobb eredménye, hogy még három év haladékot adott a tartomány jövőjével kapcsolatos illúziók dédelgetésére.
Az „álmodozók” közül valószínűleg a nemzetközi közösség a legmerészebb, amikor azt gondolja, hogy a Jugoszláviából gyakorlatilag kiszakadt, nemzetközi igazgatás alatt álló tartományt újra Belgrád uralma alá lehet kényszeríteni. A két közvetlenül szemben álló fél ennél sokkal reálisabb elképzelésekkel bír, jóllehet a nemzetközi közösség jóváhagyása nélkül nem tudja megvalósítani azokat. Az albánok természetesen a teljes függetlenségre törekszenek, amint ezt a választásokon győztes Ibrahim Rugova sietett is a világ tudomására hozni. A mérsékeltnek számító egykori irodalmár nem is tehetett egyebet, máskülönben a saját választói fordultak volna ellene. Rugova a választás után tartott sajtótájékoztatóján azt is kijelentette, hogy a demokratikus és soknemzetiségű Koszovó megvalósítása a legfontosabb célkitűzése, szerb részről azonban ezt úgy értelmezik, hogy ebbe a „sok nemzetiségbe” a szerb nem értendő bele.
Bármilyen ellentmondásosnak tűnik is, egy ilyen állapot nemcsak az albánok, hanem a szerbek leghőbb vágya is. A gazdaságilag és a közlekedési, de legkivált szállítási útvonalak szempontjából fontos északkelet-koszovói részt, Koszovszka Mitrovicát leszámítva ugyanis számukra a tartománynak a sokat hangoztatott történelmi múltnál egyéb értéke nincs. Lakóhelye viszont egy sokasodó, vallásában, nyelvében, mentalitásában is a szerbségtől markánsan különböző és ellenségként kezelt népességnek, az albánoknak, akiktől szeretnének megszabadulni. A két népesség között egyre mélyülő szakadék már több mint egy évtizede azt eredményezte, hogy az albán közösség teljesen elkülönült, és párhuzamos iskolákat, egészségügyi intézményeket hozott létre. Az azóta felcseperedett, nem csekély lélekszámú albán nemzedékek már nem ismerik a szerb államnyelvet, és aggályos lenne fegyvert adni a kezükbe egy jugoszláv hadseregben. A szerbségnek tehát sokkal inkább ínyére lenne, ha falat emelhetne maga és az albánok közé. Az egyetlen bökkenő, hogy az hová kerüljön: Koszovszka Mitrovica fölé vagy alá. A legüdvösebb az lenne, ha alatta húzódna. Ezt viszont csak azon az áron lehetne elfogadtatni az albánokkal, ha ezt kompenzálnák egy másik albánok lakta területtel, mondjuk a közlekedési szempontból szintén fontos (10-es európai közlekedési folyosó) dél-szerbiai Presevo-völggyel. Nem könnyű alku. Ebben a megközelítésben a nemzetközi közösségnek lehetne a legkönnyebb dolga: rá így is, úgy is az vár, hogy finanszírozza Koszovót. A szerb, illetve a jugoszláv állam a kétmillió albán terhe nélkül is képtelen fenntartani önmagát, egy független Koszovó pedig – legkivált a természeti kincsekben gazdag északi résztől megfosztva – Európa legszegényebb állama lesz. Ehelyett – egyelőre legalábbis úgy tűnik – egy harmadik megoldásra esett a nemzetközi közösség választása: fizeti a tankokat, a katonákat és a nemzetközi tisztviselőgárdát, amely a nyomorba és bűnözésbe süppedő lakosságnak a polgári demokratikus értékekről papol. Vajon elég lesz-e arra három év, hogy a világ hatalmi központjaiban világosabban lássák, melyik út a járhatóbb?