Imádnivaló

Post mortem: ad acta. Ad astra? Úgy tűnik, hogy a közelgő tél egy időre most jegeli a halált, túl vagyunk október hatodikán, túl november másodikán, s túl november negyedikén is: a halotti csöndbe nemsokára csecsemősírás hasít, Jézuska fog születni nekünk. Ideje volna hát a zsendülésnek. Ami azt illeti, zsendülnék én lelkileg, ha hagynának. Ha hagyna Oszama bin Laden. De nem hagy. Üldöz megelőlegezett mártírhalálával. Látom magam előtt kiterítve. Hamvába holtan. S látom, amint hádzstornádóként mind magasabbra, mind kékebb egek felé emeli a gyász. Oszama bin Laden halála százmilliók számára lesz szörnyű veszteség. Úgy fognak őrjöngeni, s úgy fogják érezni, mintha legközelebbi családtagjuk veszett volna oda. Ez valódi érzelem lesz, nem holmi álfölindulás. A csomóstul kitépett hajtincsek nem parókából származnak majd, s ha – miként a könnyező Madonnák könnyeit – megvizsgálnák a sírók könnyeit tudományosan, kiderülne, hogy valódi könnyek, valóságos emberért hullajtott valóságos könnyek. Mi, esendő európaiak pedig, akik üdvösségünk felét is odaadnánk feleennyi érzelemért, csodálkozunk majd: miként maradhat ekkora hiány egy rossz ember után? Vagy tán nem maradt 1953-ban hasonló mértékű és jellegű hiány egy másik, Oszama bin Ladennél nem jobb ember, Sztálin után? Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci. Kis gaz, kis gyász, nagy gaz, nagy gyász. Meghalt Sztálin! A generalisszimusz halott. Szóltak a szirénák, és állt a villamos. Villamos úgy nem állt azóta sem. Mint Sztálin, a generalisszimus halálakor. No persze, mondhatjuk, paradicsomvér, műkönny, álgyász, sokaknál az is volt persze, de önámítás azt gondolni, hogy minden csak parancsra ment. Őrület, de van benne rendszer? A rendszerben benne volt az őrület, emblematikus megalkotóját mégis valódi könnyekkel siratták el. Miért?
Pablo Escobar kiterítve. Kokainbáró volt az istenadta, s harmincezer szegény kísérte utolsó útjára. A mozarti számhoz képest ez épp nem sömmi. A szociális miniszter temetésén hányan lesznek majd Kolumbiában?
Rubinsteinhoz beállított az impresszárió: Mester, nyissa csak ki a New York Timest a tizenhatodik oldalon, micsoda kritika… Némi csönd után a mester így válaszolt: Tudja, mit, inkább egy ledorongolás, de az első oldalon. Jók szeretnénk lenni, s féltékenyek vagyunk a címlapsztorira, amely nem minket mutat. Honnét ez a szinte atavisztikus rokonszenv az ellenszenvesek, a despotikusak, démoniak, drákóiak iránt? Miféle kutyák vagyunk, hogy a véres kezet inkább megnyaljuk, mint a cukrosat? Egy Néró hallatán miért kap az író automatikusan a tollához: jó téma. Jézus Krisztus szupersztár? Itt inkább Néró, Attila és Napóleon a sztár. Miért?
Az origótól nyugatra miért változatlan a helyzet a paradicsomból való kiűzetés óta? Gnóthi szeauton? A nagy „itt a piros, hol a piros, fekete-fehér, igen-nem” játékban miért üres mindig a gyufaskatulya, miért sötét a fekete, s miért mondja férfiúnak a nő mindig, hogy nem, nem, soha? Miért?
A kegyelem részrehajlását a rosszra magasabb szellemi körökben régóta sejtik. Lucifer jobb fej az Istennél, lásd: Madách tragédiája. Unalmas a stréber, és vonzó, aki Faust. Apacslegény kell a szajnai szajhának, ha megversz is, imádlak én, és nem bölcs professzor. Páholyban ül a dráma, de sorban ül csak a komédia. Méltóságos úr a balvégzet, és hátsó udvar a jobb sors, a happy endről nem is beszélve. Magasabb szellemi körökben mindez, mint mondottam volt, tudott. Ezen ismeretre épül az egész világirodalom, művészettörténet és világtörténelem. Az emberi lét épp a nagy dichotómiák közötti aszimmetria miatt olyan, amilyennek naponta megtapasztaljuk. Tudni persze senki sem tudja, miért van ez így, miért kell így lennie. Miféle mély aszimmetria áll a hol itt, hol ott megnyilatkozó aszimmetriák mögött? Ma sem tudjuk, mire utal a jó és a rossz, a komédia és a tragédia közötti aszimmetria. Miért erősebb egyik a másiknál? Meglehet, azért, mert a jó csak szerethető, a rossz viszont imádható. A jó tiszteletének ősneme a szeretet, míg a rossz tiszteletének ősneme az imádat.
Valójában az imádat erősebb a szeretetnél, és nem a gyűlölet. Emiatt van folyvást átok alatt a föld. A nagy metafizikai harc az imádat és a szeretet között zajlik. Isten színről színre való látása pedig az a pillanat lesz, amikor a szeretet végképp győz majd az imádat fölött. Amikor dramaturgiailag a jó vég végre-valahára erősebb lesz a rossz végnél. A balsorsnál.
Shakespeare és Jézus harcol egymással. A patetikus imádhatóság és a szerény szerethetőség. Nem kérdés, közülük itt a földön naponta ki győz, melyikük az előadhatóbb. Amíg a világ világ: színház az egész világ. Ezért érezzük úgy, hogy itt a földön a despoták után mindig nagyobb az űr, mint ha elmegy, na püff, egy demokrata. Ezért van az, hogy amíg a világ világ, Romano Prodi sohasem éri utol Caligulát.