Irodalmi vegyes vágott

Harcok az időben
Írtam én egy szelíd dolgozatot Arcok az időben címmel. Arról szólt, hogy megtudtam: abban a Visegrádi utcai házban, ahol most lakunk, 81 magyar zsidó (vagy zsidó magyar) ellenállót öltek meg az SS-ek 1944. dec. 29-én. Sorsuk nem volt kétséges, de legalább nem haltak meg (h)arctalanul, írtam.
Egy udvarias ember, író és kiadó, felkért arra, hogy vennék részt a XIII. kerületi antológiában a kerülethez kötődő írással. Sohasem akartam kerületi, netán városi, sem egyéb író lenni. Népfrontos – mert így jellemezte a szerkesztő az antológiát – meg végképp nem. Nem túl lelkesen, de összeállítottam egy rövid válogatást Újlipótvárosról, ahol egy éve lakom. Felhívott az emberem, és mondá, hogy húzzak már ki két dolgot, mert a kuratórium elnöke, bár egy óra alatt futotta át a vaskos antológia levonatát, rátelefonált, hogy bizonyos részletek az írásaimból „politikai ízűek”. Morogtam, de kihúztam azt a kettőt. A harmadik a már idézett dolgozat lett volna. Ekkor azt mondtam, hogy ha ezt is ki akarják húzni, elállok a közléstől. Ez már herélés, nem húzás.
Másnap egy határozott női hang hívott, a XIII. Kerület Közművelődéséért Közalapítvány SZDSZ delegálta elnöke, hogy tényleg ragaszkodom-e „az arcokhoz”. Mert ő most a kuratórium üléséről beszél. Írók, van még, ahol számít az irodalom! A kétórás kuratóriumi ülést csakis az én szövegem eltávolítása miatt hívták egybe. Mondtam, hogy igen. Egyértelmű volt: olyan helyzetbe hozni a fószert, hogy maga hátráljon ki a dologból, oda, ahova való. A gettóba. A cenzorok ennél udvariasabbak és dörzsöltebbek voltak az „Aczélt megedzik” korszakban. Megkérdeztem, hogy kinek van baja ezzel az írással, és miért? Politikai hangvételű, mondta ő. Asszonyom, ez nem politika, ez történelem, mondtam. Erre azt válaszolta, hogy neki nem teszik. Ez nem válasz, mondtam. Rajk Judit vagyok, mutatkozott be ő újra, nyomatékot adva a vezetéknévnek. Mondtam, hogy akkor se értem, de felejtsen el.
Kedves elnöknő: mielőtt végképp félreértenénk egymást, az antológia volt megtisztelve általam, és nem fordítva. Ígérem, ez többé nem fordul elő.
A szomszéd, aki kezembe adta a Zsidó emlékhelyek Budapesten című, neten talált lapokat (különben zsidó, bár nem ezzel van elfoglalva a nap huszonnégy órájában), azt mondta: nem tudtam, hogy az SZDSZ-ben is lehetnek antiszemiták.

Írók és a pia
Hálás téma. A napokban kezembe került egy tanulmány. Mivel egy, az Iowai Egyetemen tanító pszichiáter írta, különösen érdekelt, mert én is tagja vagyok az Iowai Nemzetközi Íróprogram családjának. A professzor kimutatta, hogy az ott tanító írók harminc százaléka volt alkoholista, szemben a más foglalkozásúaknál kimutatható hét százalékkal. Philip Roth Kurt Vonnegut, John Irving, John Cheever, Robert Lowell és Flannery O’Connor nevét hozta fel példaként. Ez utóbbit tévesen, de nélküle is rangos névsor.
A helyzet azonban rosszabb, mint a professzornő gondolja. Felsorolok néhány amerikai írót, akik rendszeresen és szenvedélyesen játszottak a pianínón. Itt van mindjárt Truman Capote, aki három dupla Martinival nyitott reggel, aztán megivott egy duplát ebédidőben, és szódás whiskyvel folytatta. Többször volt elvonón, hiába. A sort persze Jack Londonnal kellett volna kezdeni, aki már ötévesen beleivott a nevelőapjának vitt sörbe. Tizenévesen már padlóra ivott embereket. Aztán felállította az ezerszavas szabályt. Csak ha ez megvolt, akkor ivott. Ezért már ebéd előtt kész volt a napi penzummal. Aztán jöhetett a tinta. De nem a kék színű. Jut eszembe: Edgar Allen Poe-ról se feledkezzünk meg.
Hemingway megpróbálta tartani magát a délelőttönkénti három skót whiskyhez, de nem ment. Reggel teával és ginnel indított, és vedelte az abszintot, a bourbont, vodkát és a bort a nap folyamán. Kubában persze a rumot. Egyik regényhőse hat üveg vörösbort ivott meg egy nap. Ez a hős ő volt. Aztán itt van William Faulkner (nekem a huszadik század amerikai prózájából a legnagyobb). Megszámlálhatatlan alkalommal volt kórházban alkoholizmusa miatt. Mindannyian elmondták, hogy csak így bírják ki az életet, meg hogy minél többet isznak, annál többet kell inniok. Tipikus hivatkozás, sablonos beszámoló.
De menjünk tovább: Eugene O’Neill, John O’Hara, O. Henry (azzal nincs elintézve a dolog, hogy írek voltak). Caroline Gordon, Ring Lardner, Allen Tate, Dorothy Parker, Conrad Aiken, John Berryman, Edmund Wilson… Soroljam még? Raymond Carver negyedszer volt elvonón, mikor leállt, azóta az Anonim Alkoholistákat boldogítja.
Üdítő kivétel Upton Sinclair, aki megveszekedett antialkoholista volt. Annyira, hogy számon tartotta, ki iszik a legtöbbet írótársai közül. Szerinte a pálmát Sinclair Lewis vitte el, aki már reggel kukorék részeg volt. Nem nagyon maradt le mögötte Scott Fiztgerald, Stephen Crane, Sherwood Anderson, George Sterling. Dylan Thomas, a drága, akihez magyart tanulni jártam fordítóként, szabályosan belehalt az ivásba. De akkor mit mondjunk a vulkán alatt élő Malcolm Lowryról, aki írói mértékkel mérve is sokat ivott? Vagy mi van akkor Jack Kerouackal? Kimutatott tény, hogy Amerikában a csaposok után az írók halnak meg a legtöbben májzsugorban.
Említtessenek meg azért a szárazak közül is néhányan: Henry David Thoreau, Nathaniel Hawthorne, Mark Twain (!), Emily Dickinson, Ralph Waldo Emerson, Saul Bellow, William Golding, Robert Frost, Willa Cather, Tom Wolfe.
Ők úgy látszik, jobban bírták a szakmával járó magányt. Tanulság? Az nincs.

A végső fészek
A kakukk végleg fészkére szállt. Ken Kesey, a nem túl sok könyvű íróóriás hatvanhat éves korában meghalt májrákban. A „kakukkos regény”, amely 1962-ben jelent meg, bibliája volt a hatvanas évek lázadóinak. A második könyve, az „Olykor egy nagyszerű ötlet” nem szólt akkorát, pedig irodalmi megformálásban is jobb volt az elsőnél. Ez bánthatta a szerzőt, mert 1992-ig nem jelentetett meg több nagyregényt.
Legendás életet élt, amely legalább olyan fontos volt, mint munkái. 1964-ben vett egy rozoga buszt, kifestette (ezeket a színeket hívja később a világ „pszihedelikusnak”). A busz neve sokatmondó. Úgy hívta: „Tovább”. Ment is ez a busz a nyugati parttól a keleteiig. A sofőrt úgy hívták, hogy Neil Cassady. Igen, Kerouac „Úton”-jából. Jelen voltak még a szerző által alapított „Merry Pranksters” (Kedves Kópék) tagjai. Meg elképesztő menynyiségű kábítószer, aminek tiltott birtoklásáért néhány állam törvényei szerint többször is meg kellett szakítani az utat. A buszon élt és játszott az a zenekar, amelyet később Grateful Dead (Hálás Holtak) néven ismer meg a világ. Ez lett a nyugati part kultuszzenekara Jerry Garciával az élen.
New Yorkba érve a busztulajdonost bemutatták bizonyos Keruoac, Leary és Ginsberg nevű uraknak. Ez lehetett aztán a hepaj. Tom Wolfe meg is írta a The Electric Kool-Aid Acid Test című könyvében.
A szerzőnek filmet csináltak a leghíresebb könyvéből, melyért majdnem mindenki Oscar-díjat kapott. A szerző dühöngött. Aztán Hunter S. Thompson összehozta a Hell’s Angels motorosaival. Ebből miért nem lett könyv, nem tudom. A szerző elsők között volt, aki felismerte az internet jelentőségét. Abban látta fő értelmét, hogy kiadók közreműködése nélkül is elérhető az olvasó.
A meszkalinnal, az amfetaminnal és az LSD-vel a stanfordi egyetem pszichológia tanszékén kísérletezett hivatalosan. Mint egyetemista. Ez az idő teljesen megváltoztatta az életét, és haláláig táplálta művészetét. Megesik, hogy szerencséje van egy írónak.
A félig indián szerző, aki egyetemi éveiben birkózó volt, egy oregoni farmon telepedett le, ahol marhákat tartott. A híres buszt itt ette meg a rozsda. Az oregoni egyetemen szépírást tanított.
Novelláit, esszéit és gyerekkönyveit kevesen ismerik, pedig a maguk műfajában vannak olyan jók, mint a regényei. A tehetség sosem egyhúrú. Úgyis mondhatnám, körkörös.
Amikor megkérdezték a nagy buszozásról, annyit mondott:
Ha nem tudod, hova tartasz, össze kell tartanod a többiekkel. És akkor odaérsz.
Végezetül egy kései interjújából idézek világító szavakat:
„Amikor Shakespeare írt, nem a papírnak írt, el akarta játszani. Azt hiszem, az íróknak szembe kell nézniök evvel: eredetileg előadók voltak. Ez az, amit az elbeszélők tesznek – elbeszélnek egy történetet. És minél jobban mondják el, annál híresebb lesz a mese.”