William Easterly nyíltan mert beszélni arról, mi a baj a Világbankkal. Lehet, hogy hamarosan új állás után nézhet – így kezdi múlt heti cikkét az amerikai üzleti körök tekintélyes magazinja, a Forbes, amely szerint a Világbank egyik legnagyobb tiszteletben álló közgazdásza lapátra kerülhet nemrég megjelent könyve miatt.
Az új fekete bárány – ellentétben tavaly távozó kollégájával, Joseph Stiglitzcel, aki az idén közgazdasági Nobel-díjat kapott – most „jobbról” kritizálja a szervezetet. A két szakértő véleménye ennek ellenére sok mindenben egybecseng.
„Haiti, az erősen eladósodott szegény ország [gazdasága] nem növekszik. Külföldi adósságszolgálatának exporthoz mért aránya elérte a negyven százalékot, ami jóval meghaladja a »fenntarthatónak« számító 20-25 százalékot. Az adósságot nem a termelőberuházások finanszírozására halmozták fel, hanem azért, hogy a kormány klientúra-munkahelyeit és a nagy számú katonai és rendőri erőket támogassák. A korrupció járványszerűen terjed, felmerült tehát a gyanú, hogy a külföldi hitelek a hatalmon lévők zsebébe vándoroltak. Ez a kilencvenes évek haiti tapasztalatainak leírása. Igaz, nem az 1990-es, hanem az 1890-es évekről van szó.”
William Easterly az eladósodott országokról szóló tanulmányában e szavakkal kívánja érzékeltetni, hogy az ilyenfajta eladósodás nem új keletű probléma. Ráadásul – állítja – a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) részéről emlegetett adósságkönnyítés nem indítja meg ezekben az országokban a gazdasági növekedést.
Easterly ezzel olyan éles ellentétbe került munkaadója politikájával, hogy megismétlődni látszik a Világbank tavalyi összeütközése akkori vezető közgazdászával, Joseph Stiglitzcel, aki a Nemzetközi Valutaalapot bíráló kijelentései miatt tűzött össze főnökével, Wolfensohn bankelnökkel.
Első látásra persze jól jöhet a valutaalapnak, hogy most Easterlyvel is szembekerült. A szakértő ugyanis a liberális gazdaságpolitika irányából támadja a Világbankot és az IMF-et, szemben Stiglitzcel, aki a szabad kereskedelem és tőkeáramlás mindenáron való erőltetését tartja rossz ötletnek, főként az IMF részéről. A két szervezet tehát most a szélsőségek között lavírozó, kiegyensúlyozott társaság szerepében tetszeleghetne – ha a két közgazdász több megállapítása nem lenne lényegében ugyanaz.
A mexikói pénzügyi krízis – amely lassan a financiális válságok állatorvosi lova lesz – kezelését például mindkét közgazdász bírálta. Easterly értetlenül áll a nemzetközi pénzügyi szervezetek viselkedése előtt. Miért adtak újabb hiteleket a mexikói bankoknak, amikor azok nem voltak hajlandók végrehajtani olyan alapvető változtatásokat sem, mint a betétbiztosítás reformja? Erre Stiglitz adja meg a választ, aki szerint mindez azért történt, mert az ország megsegítése egyetlen célt szolgált: a közép-amerikai állam tudjon törleszteni az amerikai hitelezőknek.
Így azok az országok is újabb támogatásokhoz jutnak, amelyeknek a politikájáról már bebizonyosodott, hogy az az ország gazdasága helyett csak az adósságot növeli. A Világbank tehát nem szab szigorú feltételeket a kedvezményes hiteleihez – állítja Easterly. Ettől csak némileg tér el Stiglitz véleménye a másik szervezetről, az IMF-ről, amely – mint állítja – csupán bizonyos államok gazdaságpolitikájával szemben támaszt szigorú követelményeket (Kenya támogatási programját például felfüggesztette a valutaalap), más országok – így Oroszország – a korrupció és a hiányos gazdaságiverseny-politika ellenére számíthatnak az alap támogatására.
Stiglitz ezzel némi politikát is visz bírálatába, és nem is áll meg itt. Az IMF működését alapvetően meghatározzák az amerikai üzleti érdekek – jelenti ki. A Business Weeknek néhány héttel ezelőtt adott interjújában nyíltan kimondja: ha az IMF nem szolgálja is kimondottan a Wall Street érdekeit, legalábbis különösen nagy figyelmet szentel ezeknek az érdekeknek. A szervezetet ugyanis a G7 pénzügyminiszterei és központi bankjaik elnökei vezetik, az USA-nak pedig vétójoga van az alapban.
Stiglitz ezzel olyan kijelentést tett, amellyel Európának ezen a felén jobb esetben is a szakmájától elrugaszkodott elemzőnek, de még inkább hígeszű, összeesküvés-elméletet gyártó kisiparosnak, netán szélsőséges populistának számítana a fősodratú médiában. A Nobel-díjas közgazdász azonban szerencséjére nem itt él, ezért szakmai tekintélyét megőrizve vihet új színt a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank háza táján zajló – egészséges lelkű embernek elviselhetetlenül egysíkú – vitába.
Az összképhez az is hozzátartozik, hogy a Világbank és az IMF szakembereinek kvalitásáról korántsem szólnak mindig elismerően. Easterly számára a Világbank hihetetlenül nagy, bürokratikus szervezet, Stiglitz pedig így fogalmaz: a „helyszínre” kiküldött IMF-szakértőknek az ellentmondások elkerülése céljából „kicserélhetőknek” kell lenniük. De „a legkiemelkedőbb egyetemi hallgatók nem akarnak fogaskerekek lenni” – utal az IMF berkeiben jellemző szakértelemre.
Az IMF és a Világbank bírálói között pedig – amint a fenti példa mutatja – jó nevű közgazdászok is találhatók, nem csak tüntetők, akiknek kisebb része megy ki az utcára rendzavarás céljából.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a két szervezet bírálói egy oldalon állnak. Easterly különösen a Jubilee 2000 mozgalmat támadja, amely a szegény országok adósságainak eltörlését szorgalmazza. Szerinte egy idő után ismét magasba szökne ezen országok adóssága, mivel nem történik változás a gazdaságpolitikájukban. Ugyanígy önmagukban haszontalanoknak tartja az infrastrukturális és termelőberuházások világbanki pénzelését. Példaként hoz fel egy világbanki támogatással épült alumíniumüzemet, amely egy évtizedes fennállása alatt egyszer sem termelt négyszázalékos kapacitás fölött.
Szerinte az lenne a megoldás, ha a Világbank a gazdasági fejlődéshez szükséges intézmények kialakítását (vagy átalakítását) finanszírozná, azoktól az országoktól pedig megvonná a támogatást, amelyek nem megfelelő gazdaságpolitikát folytatnak.
Így viszont az, hogy ki kap kedvezményes hitelt vagy egyéb támogatást, attól függ, mi számít helyes gazdaságpolitikának. Ezért hasznos, hogy Stiglitz ezt a gazdasági kérdést nemcsak a gazdagság, hanem a hatalom oldaláról is nézi. „Óriási hatalmat biztosít, ha egy sor feltétele van az embernek” – mondja, és szerinte ezzel a hatalommal akaratlanul is kárt lehet okozni. „Mennyit ért a mikrocsipgyárakhoz egy 26 éves IMF-közgazdász?” – fakadt ki, amikor az IMF és Dél-Korea tárgyalásait elemezte. A valutaalap ugyanis szerette volna elérni, hogy az ázsiai ország építse le mikrocsipgyártását. A dél-koreai kormány ezt ellenezte, és valóban: az iparág ismét nyereséges lett.
Easterly – a két nemzetközi intézmény politikájának radikális ellenzőivel szemben – nem ért egyet azokkal a véleményekkel sem, amelyek szerint a Világbank és az IMF programjai csak növelik a szegénységet. Szerinte ugyanis csekély hatással vannak a szegény rétegekre a két szervezet gazdaságfejlesztő programjai. Ez amiatt is történhet, hogy a támogatásokhoz kötött feltételek lazábbak recesszió, mint növekedés idején, amikor például a forgalmi adó növelésével érik el a központi költségvetés rendbetételét. Easterly ugyanakkor megfordítja a kérdést: azt is vizsgálja, hogy ha nem rontják, javítják-e a szegényebb rétegek életkörülményeit ezek a programok. A válasza kiábrándító: nem nagyon, mivel az ebbe a rétegbe tartozó emberek általában nem az IMF által figyelembe vett „legális” szektorokban keresik a kenyerüket. Az az iparág, amelyet az IMF visszafejlesztésre ítél, éppúgy távol áll tőlük, mint az az ágazat, amelyet a szakértők a jövő kulcsának tekintenek. Ha viszont – a megfelelő intézmények és gazdaságpolitika következtében – az egész gazdaság fejlődésnek indul (amihez nincs szükség a Világbank eddigi programjaira – állítja másutt Easterly), azt tényleg megérzik a szegények is.
Ennek igazolásához viszont még nincs elég adat a szegény rétegeket tápláló szürke- és feketegazdaságról – ismeri el a közgazdász, akinek érvei alátámasztásáról már alighanem a Világbank szervezetén kívül kell gondoskodnia.
BL-selejtező
A Kisvárda ellen esélye sem volt, most mégis csodatevő a BL-ben
