Könyv a hazai görögökről

Papadopulosz Filiposz: Miként a madarak című görög–magyar nyelvű kötetét mutatták be tegnap Újpesten. A helyi görög kisebbségi önkormányzat kiadásában megjelenő mű az évszázados múltra visszatekintő magyarországi görögök vallomásait tartalmazza a népcsoport hazai történetének nem is olyan távoli mindennapjairól.

Magyarországon évszázadok óta élnek görögök, egyes korszakokban számukat 4-10 ezer főre becsülték. A most napvilágot látott interjúkötet történelmüknek egy közeli időszakát, az elmúlt ötven évet eleveníti fel. Görögországban a II. világháborút követően 1946–49-ig polgárháború dúlt, melynek következtében tízezrek vesztették életüket, s több mint százezer ember a volt szocialista országokban talált menedékre. A Magyarországon letelepedett görögök beilleszkedése nem volt könynyű. Az ötvenes években a szüleikkel élő gyerekek számára külön görög iskola, a „Manolisz Glezosz” működött Budapesten. A menekültek többsége az iparban helyezkedett el, elsősorban a fővárosban. Nagy létszámban Kőbányán, a volt dohánygyár területén leltek otthonra. A kerületi kultúrházban rendezte nemzeti és mozgalmi ünnepeit az egész görögországi közösség. Így emlékszik erre a kötetben – az 1999-ben Budapesten elhunyt – Malusza Marthari, aki kislányával együtt választotta az emigráns sorsot, hogy tizenegy év után újra találkozhasson férjével: „1957. augusztus
7-én megérkeztünk Szulával Budapestre… Achilleásznak sem pénze, sem lakása nem volt. 1959-ben itt született második gyermekünk, Dóra. Öt éven át laktunk két gyermekünkkel a dohánygyári szűk, hosszúkás kis szobában. Huszonhét család főzött egy közös konyhában, a WC-k, mosdók is közösek voltak.”
Dr. Ziszi Kleoniki Jugoszlávián keresztül 1948 karácsonyán testvéreivel együtt érkezett Magyarországra. Budapesten, a Koltói Anna Gimnáziumban érettségizett, majd az Orvostudományi Egyetemet végezte. Hosszú évtizedekig nem volt módja visszatérni szülőföldjére. Kleoniki Budapesten 22 éven keresztül Dénes János főorvosnak, a magyar gyermeksebészet úttörőjének volt munkatársa. Szülőfaluját először 1978-ban láthatta viszont, s mivel gyermeke, unokái is itt élnek nálunk, így ő is véglegesen Magyarországot választotta hazájául.
Az újpesti Holl Józsefné, Lulu Theodata, vagy ahogy mindenki ismeri, Dolja néni élete is rendkívül küzdelmes volt. Édesanyja egyedül nevelte öt gyermekét, fivére 1947-ben partizánként fogságba esett, 1948-ban kivégezték. Dolja néni abban az évben sok száz gyerek között elhagyta Görögországot, mint akkor gondolták, néhány hónapra. Végül egész életét itt élte le. „Életem legfájdalmasabb élménye, hogy elszakítottak unokatestvéremtől, Antonisztól. Több honfitársnőmmel együtt a csepeli Magyar Posztógyárban dolgoztam… 1954-ben mentem férjhez, s mindent megtettünk, hogy magunkhoz vehessük. Az akkori Görög Bizottság rossz szemmel nézte azokat, akik magyarokkal kötöttek házasságot, ezért nem akarták rám bízni a gyereket. Sok küzdelem után végre kénytelenek voltak beleegyezni és 1957 februárjában végre hozzánk kerülhetett.”
Az interjúkötetből plasztikusan kirajzolódnak az ötvenes-hatvanas évek mindennapjai, a küzdelem az emlékekkel, a honvággyal, a beilleszkedéssel. Papadopulosz Filiposz interjúi alapján most először nyílik lehetőség arra, hogy személyes emberi sorsokon keresztül széles körben ismertté váljon a fővárosban és az országban élő görög diaszpóra tagjainak élete.