Lovagok, próféták, heroldok: a magyar Trója

Zolnay László régész néhány fős munkacsoportjával 1974 januárjától több héten át dolgozott a hajdani budavári királyi palota előudvarának feltárásán. Február
14-e különösen emlékezetes maradt a tudós számára: olyan szoborleletre bukkant, amely az egész országot lázba hozta. „Ásatási területemnek egyik zugában, egy XIII. századi házudvar falainak sarkában a néhai padlószint maradványát kerestem. Ezért aztán egyik jó munkatársamat, Szerencsés Istvánt leszakítottam a kis munkacsoportról – emlékezik élete nagy napjára Zolnay, majd így folytatja: Szerencsés István, nomen est omen, munkához fogott. Ám egyszerre csak felkiáltott: csákányütése után egy herold vagy íjász kőszobrának jobbkar-töredékét emelte fel. A kartöredék ruhaujját takaros bőrfűzés vésete tartotta össze…”
És az elkövetkező napokban-hetekben szebbnél szebb szobrok tömege került elő a földből. Az eltűntnek hitt vagy csak néhány emléktöredék által képviselt magyar gótika született újjá a nagyszerű régész és munkatársai ásója nyomán. „Budai torzóimmal maga a gótikus udvari művészet tündökölt fel. Képzőművészetünk múltjának legnagyobb, s mi tagadás, legszebb galériája ez… Amikor aztán ’74 őszén visszatemették ezt a kimerített lelőhelyet, furcsállottuk: nehéz elhinni, hogy ebben az üres, kicsiny kriptában öt évszázadig szunnyadoztak művészetünk aranykorának tetszhalottai…”
A leletegyüttest magyar Trójának is mondták. És ezek a csodálatos szobrok, melyek megtekintésére Nyugat-Európából is számosan jöttek el a gótika avatott kutatói, nemcsak a magyar művészet és kultúrhistória büszkeségei azóta is, de Zolnay László teremtő és hányatott életét is mintegy megkoronázták. Tudni kell, hogy a hatalom a tudóst sokszor megalázta, méltatlan helyzetekbe keverte, és gyakran még azt a lehetőséget is megtagadta tőle, hogy dolgozzon. A régészszakmában is sokan gyanakvással figyelték a kitűnő tudós sokszor extravagánsnak tűnő elméleteit és viselkedését. Mert Zolnay sehogy sem illett bele sem tudományos munkásságát, sem mentalitását illetően egyik csoportba sem. Nem az az ember volt, aki akár politikai, akár tudományos szempontból meg tud felelni az „elvárásoknak”. A maga útját járta és nem szűken értelmezett „szakmai szempontok” lebegtek szeme előtt, hanem mindig a nemzetet szolgálata.
„Sosem feledem el ezeknek a délutánoknak, gázsárga alkonyoknak képét! – emlékezik a szobrok megtalálásának lázas napjaira. – Munka végeztekor minden leletünket be kellett vinnünk a múzeumba. Régi ládák törmelékeiből magunk csináltunk hordágyat szobrainknak. Tagjaikat a kiemeléskor gézzel, celluxszal, leukoplaszttal ragasztottuk össze. És amint végigrogyadoztunk a havas várudvaron, olyanok voltunk, mint régi csaták vert katonái, akik a sebesültjeiket viszik…”
A megtalált madonna- és lovagszobrok, király-, herold- és prófétafők nem csak gótikus művészetünk büszkeségei. Arról árulkodnak, milyen magas kultúra volt ebben az országban már jóval Mátyás király uralkodása előtt is. Maga Zolnay László is többször hangsúlyozta interjúiban és hangulatos élménybeszámolóiban, hogy a magyar Tróját, a gótikus szoborcsodákat keresni nem lehetett, csak megtalálni. Ahhoz sem férhet azonban kétség, és ezt már mi tesszük hozzá: az találta meg, aki erre a legméltóbb volt. Aki évizedeken át kutatta középkorunk emlékeit és aki annyit álmodott az eltűnt magyar gótikáról.