Márványoszlop a kukoricásban

Háromféle magyar hazafiság van: szónokló, kesergő és alkotó hazaszeretet – mondja egy helyütt gróf Klebelsberg Kuno, Magyarország két világháború közötti időszakának legnevesebb művelődéspolitikusa. Ő egyértelműen az alkotók közé tartozott, máig élő, hihetetlenül gazdag szellemi örökséget hagyva ránk. Igaz, mint annyi mindent, ezt is el akarták feledtetni velünk. De sem a buldózereknek, sem a „könyvégetőknek” nem sikerült…

Élnek az általa alapított szegedi, pécsi, debreceni egyetemek, emlékeznek nevére az egykori népiskolák még élő diákjai, ismerjük, miként támogatta a tudományos életet, milyen fontosságot tulajdonított a tehetségek felfedezésének, a családvédelemnek, egészségügynek, a sportnak. Nem lehetett „elsüllyeszteni” azt sem, hogy hány vidéki könyvtár, múzeum létrehozása fűződik a nevéhez. Gondolnánk-e, hogy a szegedi Dóm tér, a mai Nemzeti Sportuszoda és többek között a Testnevelési Főiskola létrehozásában is alapvető szerepe volt?
Korai halála miatt az 1922-től 1931-ig terjedő évek adattak számára ahhoz, hogy a Bethlen-kormány kultuszminisztereként elképzeléseit valóra váltsa.
Azután jöttek olyan idők, amikor még a Klebelsberg nevet, az általa létrehozott értékek említését is ajánlatos volt kerülni. Hihetetlennek tűnik mindez, ahogyan ma a néhai miniszter unokahúgával, Klebelsberg Évával beszélgetek. Ő egyike azon mai értelmiségieknek, akik értékmentő és építkező szellemben teszik dolgukat. Noha tudom, hogy nem szívesen beszél magáról, mégis megkérdem, családja miként viselte az ötvenes–hatvanas éveket, milyen neveltetést kapott?
– Bár szüleim tisztában voltak azzal, hogy milyen világ vesz minket körül, nem neveltek gyűlöletre, ellenségességre. Azt szerették volna, ha megtalálom azt az utat, ahol kifejthetem a képességeimet. Tudtam, mi az, ami csak közöttünk beszédtéma, de ez nem jelentett elzárkózást, vagy hogy – mondjuk – az egyszerűbb embereket lekezeljük. Megjegyezném, hogy nagybátyám is igen emberszerető, az emberek jó képességeit kibontani tudó vezető volt. Természetesen ő is sokat adott magából, de ez kellő önkontrollal történt. Meggyőződésével, elkötelezettségével meg tudott győzni másokat az igazáról. Úgy gondolom, ez a fajta személyesség az, amelyre a társadalomnak minden időben – így ma is – nagy szüksége van.
– Az ön pályaválasztását, útját mennyiben befolyásolta az ő rendkívüli egyénisége?
– Végzettségemre nézve bölcsész vagyok, történelem és német szakon végeztem, valamint UNESCO-diplomát szereztem környezeti tudományokból. Noha nagybátyámat a szüleim mindig a keresztnevén emlegették, az én számomra ő mindig is olyan történelmi személyiségnek számított, akire felnézhettem. Nem kell magyarázni, mit jelentett, amit Trianon után, munkája által, egész életével bizonyított: ki lehet kerülni a „gödörből”. Mégpedig önfejlesztéssel, a kultúra és oktatás által. Ez a jelenre, a jövőre egyaránt érvényes útmutató.
– Fél évszázad után ismét áll Budapesten a róla készült, egykor ledöntött szobor, 1990 után egyre nagyobb számban idézték kutatók, írók a gondolatait, kötetek készültek munkásságáról. 1993-ban mégis életre hívta a Gróf Klebelsberg Kuno Alapítványt. Miért gondolta, hogy erre a civil szervezetre szükség van?
– Az alapítvány létrehozása egyfajta kényszerből történt. A rendszerváltozás után azt láttam, hogy a politikusokat és a közéletet rendkívüli módon megterhelik a naponta megoldandó ügyek, feszültségek. Úgy gondoltam, ez az állapot jó ideig nem változik. Tehát nem várhattam arra, hogy egy ilyen rendkívüli történelmi személy, mint a nagybátyám volt, egyhamar a fókuszba kerül. Ezért vállaltam, hogy amire lehetőségeim szerint képes vagyok, megteszem.
– Az alapítvány tevékenysége igen sokrétű: a hazai és külföldi konferenciáktól a tehetségpártolásig, kutatástámogatásig. Önt is sokfelé hívják. Nemrég rendezte a budapesti szoboravató ünnepséget. A napokban Németországban lesz előadása Klebelsberg Kuno születésének évfordulóján. Szegeden pedig emlékünnepség volt halálának évfordulóján. Ennyiféle munkát másutt egy apparátus végez.
– Nem szokásom a panaszkodás, bár néha valóban elönt a tennivaló. Szerencsére vannak kitartó társaim, és az együttműködés szellemi téren egyre szélesedik. Sok szép élményem is van, köztük a felújított bécsi Collegium Hungaricum megnyitóünnepsége, ahol Orbán Viktor miniszterelnök történelmi súlyának megfelelően beszélt Klebelsberg Kuno személyéről és munkásságáról. (A néhai kultuszminiszter nevéhez fűződik ezen intézmények nyugat-európai láncolatának kiépítése is. – A szerk.) Ám vannak igen keserves, nehéz ügyek, mint a pesthidegkúti Klebelsberg-kastély megmentése. Tíz éve küzdök érte. Pusztán a védettnek nyilvánítása is többéves harcomba került.
– Miért nincs előrelépés?
– Ezen a nyáron végre sikerült elérnem, hogy felkerült a kiemelten kezelendő műemlékek listájára. Ám a helyreállítás – pénz híján – a legködösebb jövőben sem sejlik fel. Az ügymenet során több ellenérdekű féllel találkoztam, mint önzetlennel és segíteni akaróval. Eszembe jut, hogy ő soha nem magának gyarapított, hanem a korabeli és utódgenerációknak. Ez az egyetlen komolyabb, személyéhez fűződő tárgyi emlék. Gondozását, sorsát nem pusztán az alapítványnak kellene a szívén viselnie. Meghaladja a mi anyagi lehetőségeinket. Véleményem szerint jobban örült volna a nagybátyám, ha a szegedi szobra helyett – amelynek összköltsége negyvenmillió forintra rúgott – szeretett hidegkúti kastélyának a tetejét hozzák rendbe.
– Nagy nehezen vernek gyökeret s szereznek társadalmi presztízst Magyarországon a civil szervezetek. Mi a tapasztalata erről?
– A minket körülvevő világ környezeti és morális állapota egyre inkább igényli a másokért felelősséget érző, a közjó érdekében cselekedni tudó és akaró embereket. Ahhoz, hogy ez a szféra igazán erőssé váljon, anyagilag, közéletileg szabadabb, kiegyensúlyozottabb légkör kellene. Mégsem mondanám azt, hogy nem tudnak erőt mutatni, hatással lenni a társadalomra, közgondolkodásra és a törvénykezésre.
– Milyen területen látja ennek jeleit?
– Többek között a Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a légszennyezés mértékét korlátozó, az ipart érintő új törvények meghozatalában. Vagy: a környezetvédelem, az élelmiszergyártás alapanyagát adó, fertőzéseket is okozó nagyipari álattartás szabályozásában, visszaszorításában. Számos példa van rá itthon is, hogy az önállóan gondolkodó, művelt ember megtalálja a világban a maga jobbító feladatát. Itthon ennek egyik megtestesítője a NANE női erőszakellenes szervezet.
– Mivel a környezetvédelem műszaki oldalával, szemléletével is foglalkozik, mit gondol, meddig tartható a fogyasztási társadalom „mindenhatósága” és a nyomor együttélése?
– Noha a pénz emberei minden erejükkel igyekeznek egyedülvalóságukat bebetonozni, a társadalomnak megvan a maga válasza, védekező reflexe erre.
– Vagyis: nem akar korlátlanul fogyasztani?
– Egyre többen ismerik fel, és hol csöndesen, hol utcai megmozdulásokkal kifejezésre is juttatják, hogy semmit sem ér az a jólét, amelynek az ára, hogy elpusztítjuk a talajt, a levegőt magunk körül. A fenntartható fejlődés eszméjének és gyakorlatának az egész világra ki kell terjednie, nemcsak a gazdag államokra, de a gazdag államok átgondolt támogatásával.
– A minap olvashattunk arról, hogy Magyarország a fejlett iparágak és szolgáltatások tekintetében az OECD-államok között a hatodik helyet foglalja el. Mit mond önnek ez a szám?
– Az, hogy az első „helyezett” Svájc, a második pedig Svédország, nem lep meg. Viszont a rangsorolás alapjául szolgáló fejlett iparágak között nem jelölik a hadiipart, pedig az mozgat mindent. A mi hatodik helyezésünk örvendetes, de nem kell összetéveszteni a fejlettségi szinttel. Ez egy ígéret és jó lehetőség a külföldi tőke és Magyarország gazdasági fejlődése szempontjából.
– Mit hiányol?
– Véleményem szerint az üzleti nyitottság, az infrastruktúra fejlettsége és a tudáspotenciál nem azonos az életminőségbeli fejlettséggel. Ez utóbbit évtizedeken keresztül tönkretették, és a jövőben nem megkerülhető fejlesztési terület. Eszembe jut nagybátyám egyik idevágó írásából az a rész, amikor a dollár brutális erejét említi. Nem feltétlenül negatív értelemben, hanem mint tényt, amivel szembesülnünk kell. Miszerint már a tízes, húszas évektől kezdve maximálisan Amerika befolyásolja és teszi mérlegre a technikai dolgok értékét. Az ő idejében annyira ösztönzött hazai tudományos kutatás és kutatásfejlesztés éppen az említett realitás felismerésén, a versenyképességünk előremozdításán alapult.
– Kivel vagy kikkel versenyezhetünk ma, és főleg mire kell felkészülnünk?
– Megváltoztak a léptékek. Van a vezető amerikai high-tech kutatás és a hozzá kapcsolódó ipar, majd ennek internacionálisan szervezett nyugat-európai és dél-ázsiai – elsősorban Japánra gondolok – kapcsolódásai. Innen pedig a csökkenő erejű kutatási területek, cégek, illetve az általuk gyártott termékek értékesítési láncai. Ebben a szerveződésben kell megtalálnunk a számunkra lehető legjobb pozíciót. Itt pedig szinte az egyetlen eszközünk a tudomány és a kutatásfejlesztés. A sokat emlegetett innovatív képességünk, vagyis az eszünk az, amire támaszkodhatunk.
– Az imént felvázolt hálózat egyfelől magába szippantja a kisebb, szegényebb nemzetek tehetségeit, ugyanakkor uniformizálná a kultúrát, a fogyasztási szokásokon át sok mindent. Van-e helye még ebben az olyasfajta értékrendnek, amely Klebelsberg Kuno tevékenységét, magatartását jellemezte?
– Azok az életeszmények, amelyek az emberi létet értelmessé és a szó spirituális értelmében is élvezhetővé teszik, valójában „réginek” tűnhetnek, hiszen a XIX. században gyökereznek. De hogy az emberekben kiolthatatlan erre az igény, azt többször, személyesen is megtapasztaltam. Így 1995-ben, Dunapatajon, egy kukoricaföld közepén.
– Hol?
– Jól hallotta. Azon a helyen állítottak fel emlékezésként egy márványoszlopot, ahol valamikor a Klebelsberg által szorgalmazott tanyasi iskolák egyike állt. Az iskolát ugyan a téeszesítéskor eldózerolták, de az egykori diákok meg akarták őrizni a múltat, azt a helyet, ahol tanulhattak. Gyűjtöttek, szervezkedtek, több mint kétszázan jöttek el az ünnepségre.
– Úgy tudom, számos, híressé vált alkotó életutat bejáró ember került ki ezekből az iskolákból.
– Így van. És az ötezer oktatási egységből (tanítói lakás, gazdasági épületek stb.) ennyi viharos évtized után is nagy számban vannak, amelyekben tanítanak.
– Sok értelmiségi műhelyben megfordul. Milyennek látja a maiak, a pályakezdők helyzetét, megítélését, érvényesülési lehetőségeiket?
– Azoknak a helyzete, akik eltökéltek, és tudják, mit akarnak, sokkal reménytelibb, mint a húsz-harminc évvel ezelőttieké. Minden téren összehasonlíthatatlanul nagyobb a szabadságuk.
– Ezzel lehet jól és lehet rosszul is élni.
– Kétségtelenül. De most nem a gyenge személyiségekről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy a szabadság, mint lehetőség, miként járulhat hozzá a tudatos választáshoz, a sikerességhez – a privát és a szakmai életben egyaránt. A kereteket tekintve ma sokkal nagyobb a garancia arra, hogy értelmiségi életet élhet valaki, ha nem feltétlenül a gyors milliomossá, milliárdossá válás a célja.
– A sokat emlegetett társadalmi presztízs hiánya az utóbbi évtizedek sajnálatos közhelyei közé tartozott. Lát-e változást e tekintetben?
– Ma már egyre inkább jelen van a társadalmi elismerés, és nem egy kigúnyolt vagy „lesajnált” rétegről van szó a vele szemben kisebbségi érzéseket tápláló alacsonyabb képzettségűek szemében. Tehát ez pozitív tendencia. De az is tény, hogy anyagilag, jelenleg és a jövőben is, a gazdasági menedzserek vagy az ügyes vállalkozók előnyösebb helyzetben vannak, lesznek.
– Sok fiatal egy- vagy kétdiplomás embert ismerek, akik elfogadható szinten szeretnének élni, de álmaikat sem kívánják feladni. Van egy praktikus, pénzszerző munkájuk, és – mondjuk – az elméleti matematika a szenvedélyük. Vagy tolmácsolnak, órákat adnak és emellett klasszikus irodalmat fordítanak…
– Ezek még a jobb példák. Ám erősen láthatóak annak jelei, ahogyan az értelmiségi foglalkozások átrendeződnek. Bizonyos területek, foglalkozási ágak mechanikus és színvonaltalan voltuk miatt kikerülnek az eredeti meghatározás köréből.
– És akik különlegesen tehetségesek a szakterületükön, a kutatásra teszik fel az életüket?
– Nincs könnyű dolguk. Hiszen a tudományos képzés magas színterein 40–45 éves korig is eltarthat, mire az igazi, megfeszített munka meghozza a gyümölcsét. Ráadásul nehezebb is az eltömegesedett egyetemi képzésben a személyes érdeklődési kört megtalálni. A felsőfokú oktatásban és kutatásban különösen fontos a nagy személyiségek, tanárok útmutatása, a velük való őszinte tapasztalatcsere lehetősége.
– Nyilván nem véletlenül említette az őszinteséget, az útmutatást. Ez egy olyan kulturális és morális klímát feltételez, ahol létezik a munka által megteremtett tekintély, ahol mértékadó szellemi központok léteznek. Mintha híján lennénk ezeknek az alapoknak.
– A mai fiatal értelmiségre különösen igaz, hogy a maga útját akarja járni. Azonban az értelmiségi lét alapja, hogy sokféle véleményt ütköztet, amelyre sajnálatosan a mai társadalom csak formális lehetőséget nyújt. A bizalmatlanság, a féltékenység, őszintétlenség nem kedvez a fejlődésnek és a munkahelyi sikeres csapatmunkának.
***
Klebelsberg Éva:
1970-ben ELTE-bölcsészdiploma,
International Technical University, UNESCO-diploma
1993-ban a Gróf Klebelsberg Kuno Alapítvány elnöke