Messze még a győzelem

Amikor éppen szkeptikussá kezdett válni a közhangulat az afganisztáni tálib rezsim elleni bombázás hatékonyságát illetően, hirtelen megtört az ellenállás, s a roppant amerikai nyomás utat nyitott az ellenzéki erők offenzívájának. Mára a tálibok csupán a feldúlt ország egynegyedét ellenőrzik, noha alig néhány hete még a kilenctizede felett gyakorolták bizarr, fundamentalistának nevezett, mégis Istentől elrugaszkodott uralmukat. Közel a győzelem, gondolhatnánk.

De milyen is az a győzelem, amelyre a világ vágyik? A kérdés jogos, hiszen az afgán belháborúba történő, eddig „sikeresnek” tűnő beavatkozás még távolról sem jelenti a szeptember 11-i eseményekre adott válasz egészének sikerét. Ha úgy vesszük, „csak” anynyi történt, hogy egy messzi országban folyó belháború egyik – domináns – frakcióját mélybe taszították, míg felemelték az azzal szemben állókat. Az afgán tragédia káoszában rejtőzködő külföldi terroristák, az első számú közellenségnek tartott al-Kaida terrorszervezet súlyos veszteségeket szenvedett ugyan, de éppen a hozzá hasonló alakulatok rugalmassága, tagjaik fanatizmusa, s képességük arra, hogy a primitív viszonyok között is folytassák tevékenységüket, a garancia arra, hogy képesek kibújni a körülöttük összezáruló vasmarok szorításából. Hiába az amerikaiak precíz kiképzése, fölényes, digitális, infravörös, műholdas stb. technikája, az afgán hegyek közé dobott amerikai szuperharcosok – mint azt néhány nyilvánosságra hozott fotó is bizonyítja –, ugyanúgy éles szemükre, hallásukra, szaglásukra és ügyességükre kénytelenek támaszkodni, mint ellenfeleik.
A terrorizmus elleni háború azonban nem csak az Afganisztánban lévő „harcosok” megsemmisítését célozza. Folyik máshol is, nemcsak látványos, katonai síkon, erőszakkal, hanem gazdasági, politikai módszerekkel is. Lehet, hogy bizonyos, függőben lévő kérdések gesztusokkal oldhatók meg, s így fogható ki a szél a terrorizmus vitorlájából. Egyre több jel utal arra, hogy a közel-keleti rendezésnek jóval nagyobb szerepe lesz, ám az is bizonyosra vehető, hogy az itt megtett lépéseket sokszor nem kürtölik világgá az érintettek érzékenysége miatt. Pedig az ezzel kapcsolatos kijelentések már eddig is szenzációszámba mentek, s egyértelmű, hogy a terrortámadások miatti amerikai–brit politikaváltást jelzik. A palesztin állam többszöri felemlegetése, akár Tony Blair brit miniszterelnök, akár Colin Powell amerikai külügyminiszter részéről kétségtelenül úttörő jellegű, s elmozdulást jelent az eddigi merev állásponthoz képest. A Paleszin Hatóság továbbfejlesztése állami entitássá a mai viszonyok között inkább presztízs-, mintsem gyakorlati kérdés, így igazából Izrael meggyőzése lehet a megoldás kulcsa, amit viszont szinte kizárólag az Egyesült Államok tart a markában.
Ha a terrorizmus elleni harcot folytatók belátják, hogy tevékenységük nem korlátozódhat egyszerűen egy jelenséggel kapcsolatos reagálásra, hanem a jelenséget kiváltó okoknak a felszámolására van szükség, akkor belátható időn belül megünnepelhetik a győzelmet. Ha elmulasztják a gyökerek feltárását, s a „tabuként” kezelt témákat érintetlenül hagyják, csupán azt érik el, hogy a harc egyre nagyobb hullámokat vet, egyre több áldozatot követel, ám mégsem kerülnek közelebb a megoldáshoz.