MI A MAGYAR?

… Mi egészen másképp áll a dolog Petőfi költőiségének második időszakával! Ez buján dús számra, de annál soványabb belbecsre nézve.

Itt a külalak tisztasága már csak kivételképpen mutatkozik, s a gondolat korrektsége fehér holló: még a káromlási műszavak, „bor” és „kancsó”, aljas pórkifejezések, et quae sunt hujus generis similia, majd versről versre hemzsegnek. Itt már csak mintegy eltévedve találkozunk az 1842-i Petőfivel, csak ritkán ismerünk az egyszerűen kedves, a komolyan éreztető, szeszélyesen felderítő költőre! A művészettől elpártolt múzsafi már többnyire bűzhödt lapályokon vágtat mindig könnyű pegazával; a magas Parnasszus, az isteni Helikon, hol a szűz múzsák tiszta forrási csergedeznek, feledvék. Póroknak, a pórok legalsóbb, legnyersebb osztályának énekel többnyire a költő s nem a népnek; mert feledte, hogy a nép nem ugyanaz a betyársággal, az emberiség söpredékével. Múzsája ritkán emelkedik ki e romlott lég köréből, jóllehet ahol és mikor kiemelkedik, a kedves lantú ismerősre lehetetlen viszont rá nem ismernünk.
– Már, kérem alássan, ha ez művészet, ha ez költészet, akkor az alföld legkicsapongóbb csikósa, ki az ilyeket amúgy verbunkos modorban még cifrábban tudja elkerítni, a legnagyobb művész, a legeredetibb költő a magyar világban! – – Ne nehezteljen tehát Petőfi és vak magasztalói ne torzonkodjanak, ha nyíltan kimondja bíráló, miszerint az, ki így ír, nem a szűz múzsa fölkentje, s azok, kik az így író költőt magasztalják, a szent művészetnek nem avatottjai. Így dallani annyit tesz, mint a költészet istenének szép és égi ajándékával rútul visszaélni, abból csúfot űzni; ily kifakadásokat magasztalni annyit, mint a műveltség, lélek- és szívképzettség helyett a feslettségben találni ízlést és élvet! – – Az ég ne adja, hogy a szép ősi magyar jellem ilyekben akarja magát visszatükrözni, ne adja soha, hogy Árpád nemzetének eredeti ép lelke ilyekben tudjon műélvet, műgyönyört találni!
(Császár Ferenc: Petőfi Sándor költeményes munkái. Irodalmi Őr, 1845)
… Petőfi a legerkölcsösebb és (erkölcsi szempontból) legkorlátoltabb költőkhöz tartozik, akik valaha éltek. Aki csak a forradalmi külszínt hajlandó benne látni, alaposan félreismeri. Legmélyebb hajlamai és nézetei Petőfit tökéletes nyárspolgárrá teszik, s jobban vizsgálva még forradalmiságán is észreveszszük ezt a (nincs jobb szó) nyárspolgári színezetet. Valóban, a nyárspolgári élethez hozzátartozik, hogy a fiatalság kitombolja magát. Petőfit, akit már eleve mint kivételesen jó fiút ismertünk meg, élete végén mint kitűnő férjet és boldog apát látjuk viszont, akit a legkiáltóbb forradalmi szereplésekbe voltaképp lázas véralkatú neje ingerel bele.
… A fődolog, hogy Petőfiben e két véglet: forradalmiság és nyárspolgáriság, korláttalanság és korlátoltság szorosan összefügg, mert egy tőből fakadtak: szülőjük az egészség. Petőfi valósággal tipikus egészséges kedély, amihez éppúgy hozzátartoznak erőtől és önbizalomtól duzzadó túlzásai, mint mély erkölcsi érzése és optimizmusa. Petőfi forradalmiságában semmi sincs a dekadensek forradalmiságából; sőt annak éppen ellentéte. Mindnyájan tudjuk, hogy szociális világnézete mennyire korlátolt és naiv, demokrata és nyárspolgári. Erkölcsi világnézete és ami több, élete teljesen az uralkodó erkölcs alapján áll – önkénytelen, erőltetés nélkül. Esztétikai ízlése éppoly korlátolt és naiv. Szét kell tehát rombolnunk azok ábrándjait, akik Petőfiben a mai forradalmár költők rokonát akarnák látni: ilyesmiről szó sem lehet oly költőnél, aki maga a megtestesült egészség.
(Babits Mihály: Petőfi és Arany. Nyugat, 1910)