Mindenki apukája

A mi generációnknak Ki kopog?, a nagyobbaknak Móka Miki, a kisebbeknek Égbőlpottyant mesék – szinte nem akad olyan ember, aki így vagy úgy ne ismerte volna meg Levente Pétert. Amikor találkoztunk, hirtelen a színház előcsarnokában éreztem magam, ahova általános iskolásként ellátogattunk. Emlékszem, némi kritikával szemléltem az eseményeket, nem kedveltem a bohócokat, kicsit féltem is tőlük, és azt hittem, hogy kórusban kell majd kiabálnom a többi gyerekkel. Akkor megérkezett Levente Péter, valakit felemelt, értelmes kérdéseket tett fel, és úgy éreztem, végre komolyan vesznek.

ogyan készül a találkozóira?
– Előtte hagyok magamnak negyed órát, és az első pillanattól koncentrálok, alkalmazkodom a helyzethez. Magának egy percig nem kellett itt várnia engem. Minden randevún első vagyok. Engem nem lehet megelőzni.
– Ez valami játék?
– Társasjáték! Minden társasjátéknak van címe, vannak szereplői és mindenkire vonatkozó szabályai. Abban állapodtunk meg, hogy itt találkozunk és beszélgetünk. Most van kedvem ezt a társasjátékot játszani, a szabályokat ismertettük, ettől kezdve könynyedén, szeretettel, de felelősséggel játszom.
– Eldöntötte, hogy miről lesz szó?
– Nem. Húsz éve rábízom magam az interjú készítőjére. Ez előtt a találkozás előtt arról beszélgettem egy nyolcvannyolc éves rokonommal, aki egyik kedves opponensem és társalgópartnerem, hogy milyen címet adnék a cikknek. Az lehetne a címe, hogy Egyedül nem érek semmit – csak társakkal. A foglalkozásom ugyanis autodidakta társas lény, az előadásmódom: bábozás, pantomimezés, televíziózás, rádiózás. Akármilyen műfaji formában teszem, ezek csak formai eszközök.
– Szokott tanácsot kérni?
– Soha. Ellenben gyakran konzultálok, megosztom a gondolataimat általam tisztelt emberekkel, hogy csökkentsem a hibaszázalékot a döntésemben. Itt a noteszemben háromszáz név van felírva. Ha döntenem kell, lapozgatok, és attól függően, hogy mekkora horderejű döntésről van szó, felhívok egy-két vagy akár tizenhárom embert. Nem tanácsot adnak, nem receptet, hanem elmondják a véleményüket. Hasonlóképpen járok el, amikor magatartás-kultúrát tanítok az egyetemen; egyébként ízes tantárgynak nevezem, mert három i köti össze az előadásaimat: információt adok át a hallgatóknak, és az információmat illusztrálom, hogy pontosan megértsék a hallgatók, amit mondani szeretnék, végül inspirálom a tanítványokat arra, hogy írják le otthon a gondolataikat, a saját nézőpontjukból gazdagítva a saját módszerüket. Hiszen mindenkinek saját módszere kell hogy kialakuljon, az én módszerem csak nekem vált be. Örkény István írja: „Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki sem képes utánunk csinálni.” Ez így van.
– A gyerekei véleményét is kikéri?
– Igen, de ez nem azért van, mert nekünk zseniális gyerekeink születtek, hanem mert a feleségemmel a fogamzás pillanatától kezdve kommunikáltunk velük. Az elsőhöz fiúként beszéltem, a másodiknál tudtam, hogy lány, a harmadiknál megint, hogy fiú. A legigazibb kommunikáció a kapcsolatunkban a napok közös befejezése volt. Esténként, a mesén túl, három imát mondtunk el. Az első a katolikus ima: Én Istenem, jó Istenem…, a második az ökumenikus miatyánk, a harmadik a világi ima, a szabad ima. Ilyenkor én vagy a feleségem őszintén elszámoltunk arról a napról, és felkészültünk a következőre, ugyanígy a kislányunk is. A gyerekek is tudnak értelmesen imádkozni. Amikor a lányunk négyéves volt, és a kis testvére meghalt, akit már fél éve dajkálhatott, reggeltől estig sírtunk a feleségemmel, és este ketten mentünk be a szobájába. Dorka egyedül mondta hangosan az imát, mi nem bírtuk mondani. „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a tied nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám. Vigyázz az én szüleimre és…” – az következett volna, hogy „az én kedves testvéremre” –, itt megállt az imában, és azt mondta, hogy „vigyázz az én… családomra”. Négyévesen értette az imát. Akkor hálás voltam az Istennek.
– Ön és a felesége évtizedek óta együtt dolgoznak, gyerekeket és felnőtteket nevettetnek. Hogyan lehet, hogy nem látszik önökön a háttérben lezajlott tragédia, két gyermekük halála?
– Sokáig nem beszéltünk erről a feleségemmel. A kisebbik fiunk halála után három évre kezdtünk el beszélgetni. Máshol, másokkal rengeteget konzultáltam róla. Akkor érett meg bennem a magatartás-kultúra gondolata. Nem azért, mert tanítani akarom az embereket viselkedni, hanem azért találtam ki, mert poklot jártam, szenvedtem, és úgy láttam, hogy nem a külvilág számára, hanem a magam számára vagyok elviselhetetlen. A sokkból háromféleképpen lehet kikerülni: lealjasodhatok, cinikussá válhatok és nemesedhetek. Először aljasodni kívántam, utána a cinizmus kísértett meg, végül rájöttem, hogy nemesedhetek. Azóta ez a célom. Nem irigykedve nézem mások családját, hanem felelősséget érzek a kiszolgáltatott gyerekek iránt, így ők félig az enyémek és a feleségeméi.
– Amikor villamoson utazik, vagy az utcán sétál, és látja, hogy valaki üvölt a gyerekével, közbeszól?
– Többnyire. Mentem egyszer a körúton, és az anya ráüvöltött a gyerekére: „Norbi!” Odamentem a kisfiúhoz, és elmagyaráztam neki: Norbikám, most képzeld el, hogy jön egy autó, és elüt téged, anyád pedig itt sír. Vigyázz anyádra! Fogd meg a kezét, nehogy őt elüsse egy autó!
– Hallgatnak önre a gyerekek?
– Igen, és nem csak akkor, ha felismernek. 1969-ben még cukrosbácsiként is feljelentettek a rendőrségen. Már négy éve voltam Móka Miki, és a Tabán felett laktunk. Két kisfiú a pocsolyában egymást és a falat fröcskölte. Esti Hírlapot olvasva mentem felfelé, köszöntem nekik. Mondtam, hogy van egy ötletem: itt van ez a jó kis tavacska, vigyázz, ne fröcsköld ki a vizet, mert szükségünk van minden csöppre. Hajtogattam az Esti Hírlapból két vitorlás hajót, letettem az egyiket a pocsolya egyik végébe, a másikat a másik végébe. Mondtam nekik, hogy térdeljenek le, és fújják át a hajókat az egyik térfélről a másikra. Az győz, aki előbb átfújja a magáét. A következő pillanatban szirénázó rendőrautó állt meg mellettem: Jó napot kívánok, igazolja magát! Odaadtam a személyimet. „Maga az, művész úr?” – kérdezte megütődve a rendőr. „Nem. Levente Péter vagyok, sétálgató állampolgár, van két óra szabad időm, és találkoztam a fröcskölődő gyerekekkel” – válaszoltam. Kiderült, hogy a házból feljelentettek azzal, hogy van itt egy alak, aki ügyeskedik a gyerekekkel.
– A lánya nem volt féltékeny a rengeteg „féltestvérre”?
– Minden médiumba elvittem a lányunkat hároméves kora után. A televízióba, óvodába, kultúrházba, mindenhova, de csak egyszer, és mondtam neki, hogy szóljon, ha szeretne újra odamenni. Talán háromszor szólt. Egyszer Tatabányán volt egy kellemetlen élménye. Az előadások végén sohasem tapsoltatunk, hanem integetünk és lemegyünk a nézőtérre, megérintjük a gyerekek kezét. Így volt akkor is, és amikor azt énekeltük, hogy „Viszontlátásra mindenkinek, gondoljatok ránk otthon is…”, keserves sírásra fakadt az első sor szélén ülő lányom. Üvöltött: „Apa, ne hagyj itt!” Nem ronthatom el több száz gyerek szórakozását. Négykézláb odamásztam a lányomhoz, és megnyugtattam: csak a többieknek mondtam, hogy elmegyek, rám mindig számíthat. Akkor jöttem rá, hogy milyen hiteles, amit játszom.
– Miként tudnak Döbrentey Ildikóval évtizedek óta harmonikusan együtt élni és együtt dolgozni?
– Először meg kellett ismernem önmagamat, és rájöttem, milyen kiegészítő fogaskerékre van szükségem az életemben. A harmónia számomra a testi, a szellemi és a lelki egyensúlyra való törekvés. Szükséges, hogy a társam kívánatos legyen, tudjak vele beszélgetni, ne csak a hegeli filozófiáról, hanem a legegyszerűbb dolgokról is. Ezáltal kialakulhat a lelki összhang. Akkor áldás lesz ezen a kapcsolaton. A szexuális kapcsolatban a társak között minden megengedett, ha nem okoz fizikai fájdalmat, szellemi megaláztatást és lelki gyötrelmet. Ha gyerek is születik, az már csoda, de vigyázni kell, hogy a gyerek ne kerüljön a házastárs elé. Döbrentey Ildikó harmincnégy éve szerelmem, gyermekeink anyja és alkotótársam – ebben a sorrendben.
– Több helyen olvastam: Döbrentey Ildikó beszélte rá, hogy hagyja abba a Móka Mikit.
– Úgy gondolta, hogy Móka Miki szerepe már visszaélés a talentumommal. Akkor derült ki számomra, hogy ő a legcsodálatosabb alkotótárs, mert azt is megmondta, hogy mit csináljak Móka Miki helyett. Akkor kezdtük el a Csepeli Munkásotthonban a gyerekszínházat.
– Megbánta, hogy volt Móka Miki?
– Dehogy! Hálás vagyok érte, ugyanis ezt kaptam diploma helyett. Nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára édesapám ötvenhatos múltja miatt. Édesapám négy évig ült börtönben, én közben érettségiztem. A felvételin azt mondták, hogy tehetséges vagyok, de olyan a káderlapom, hogy az életben nem kerülhetek be. Segédszínésznek mentem el a Bábszínházba. Akkor vették fel az unokatestvéreim gimnáziumi iskolatársát, Kertész Pétert a főiskolára. Sárga irigységgel néztem azt a fekete, törékeny, jóképű fiút: Őt felvették, engem nem! Eltelt négy év 1961-től ’65-ig. Kertész Péter megkapta a színészi diplomáját, szerződtette az Operettszínház. A kutya sem ismerte az általam irigyelt diplomást, én pedig már Móka Miki voltam, és országosan ismert embernek számítottam. A korai népszerűséget kaptam diploma helyett.
– Hogyan kezdődött?
– Tévedésből behívtak a televízióba, és amikor elküldtek, nem mentem azonnal haza. Hülyéskedtem egy bábuval a büfében, és odajött hozzám a Zsebtévé rendezőjének, Szabó Attilának az asszisztense, hogy ráérek-e délután. Éppen színészt kerestek Móka Miki szerepére. Este hat órakor már én voltam Móka Miki.
– Végül miért nem felelt meg a szerep?
– Túl didaktikus volt, és tizenöt éve nem fejlődött. Alfonzót lecserélték egy másik színészre, aki nem volt természetes partnerem, a Hakapeszi Makinak sem, és a gyerekeknek sem. Attól kezdve csak olyan munkát vállaltam, amelyet felelősséggel, képességeimnek megfelelően és értelmesen, eredményesen tudtam képviselni. 1979 óta csak örömmel végzek munkát. Döbrentey Ildikóval és Gryllus Vilmossal hárman damaszkuszi acélt képezünk, mert három különböző egyéniségről van szó, és mind a hárman tudunk valamit, amit a másik nem. Az egész emberiségből Döbrentey Ildikóhoz erőmön felül kívánok alkalmazkodni, és erőm határáig Gryllus Vilmoshoz, aztán hosszú szünet következik.
– Mostanában miért nem lehet látni önöket a televízióban?
– Az előző kormány utolsó évében megszüntették a Magyar Televízióban az Égbőlpottyant meséket, most egy olyan magazinműsoron dolgozunk, amely szórakoztató formában népszerűsíti az új egészségügyi törvényeket mind a gyerekek, mind a gyógyításban részt vevő felnőttek épülésére. Valószínűleg a Duna Televízióban lesz majd látható.
– Itt ülök mint az ön közönsége, és állandóan változtatja a hangulatot maga körül. Öt percig nevettet, aztán elkeserít, majd elgondolkoztat. Ezt megtanulta, vagy ösztönös képessége?
– Most már minden csínját-bínját ismerem ennek a szakmának. Tudom irányítani, hogy milyen legyen a hangulat. Arra figyelek, hogy ne legyek soha egyforma. Nem arról van szó, hogy húsz Örkény-novellát szépen fel tudok olvasni, harminc Radnóti-verset gyönyörűen elszavalni. Éppen az ellenkezőjéről van szó: én egyedül nem érek semmit. Ha Halász Juditot, a Kaláka együttest vagy Gryllus Vilmost egyedül kirakják egy üres nézőtér elé, ők akkor is szépen énekelnek vagy muzsikálnak. Ha engem kiállítanának egyedül, közönség nélkül a színpadra, ott állnék, mint a kuka. Nekem a közönség a zenekarom, és én vagyok a karmester. Van közölnivalóm, és ennek a kifejezéséhez hatalmas eszköztáram van egy szál mikrofonnal: mozgásban, metakommunikációban, pantomimben, balettben, színpadi táncban, bábozásban, beszédtechnikában, artikulációban, hangfekvésben, prózában. Ott állok hatvan percen keresztül, és a közönség nem veszi le rólam a szemét.
– Mit akar közvetíteni, mi a hitvallása?
– Bárkivel találkozom művészként, pedagógusként vagy magánemberként, az illetőt a lelkierő szintjén kell tartanom, de még szerencsésebb, ha erősebben megy el a találkozás után. Erőt nem vehetek el tőle! Ez a legfontosabb számomra, és amíg erre tudok figyelni, addig jól és alázatosan szolgálok, s nem élek vissza azzal a hatalmas bizalommal, amelyet kaptam.
***
LEVENTE PÉTER színész, rendező, tanár
1961–70: az Állami Bábszínház tagja
1970–78: az Operettszínház tagja
1978–94: a Mikroszkóp Színpad gyermekrészlegének színész-rendezője
1994–95: a Komédium Színház igazgató-főrendezője
1965–1979: az MTV Zsebtévé című sorozatának Móka Mikije
1979–1992: a Magyar Rádió Ki kopog? című sorozatának főszereplője és rendezője
1986-tól magatartás-kultúrát tanul és tanít
1991–1997: az MTV Égbőlpottyant mesék című sorozatának főszereplő-rendezője
1981-ben Ifjúsági Díjat,
1984-ben Jászai Mari-díjat,
1987-ben Gyermekekért Díjat kapott