Mulatónóták, gúnyversek és mesterségcsúfolók

Rákos mezejéről, egészen pontosan az itteni nagy vásártérről datálja művét az az ismeretlen poéta, aki a kissé kacskaringós című „Tiszán túl való csikósnak a Dunán túl való magyarokkal vetélkedése Pesten” című vidám versezetet megírta. A bolondos dal, mely jól illik a XVIII. századi (és részben korábbi, részben későbbi) népszerű gúnyversek és mulatónóták sorába, különösen népszerű lehetett a maga idejében. Számtalan változatban fennmaradt és megőrződött kézzel körmölt daloskönyvekben és vásári kalendáriumokban.

Irodalomtörténészek újabban „közköltészetnek” mondják a versek eme fajtáját, mely nem népdal, csak népszerű dal, és az ősváltozatát egy adott – de többnyire ismeretlen – személy írta meg. Már a magyar népköltés gyűjtésére buzdító Ráth Mátyás is felfigyelt erre az irodalmi műfajra a XVIII. század végén, melyet a „köznépnek szájában forogni szokott régi verseknek” mond. Mivel közöttük néha bizony pikáns és borsos darabok is akadnak, a tudós Gerézdi Rabán e költeményeket, illetve azok középkori „ősmintáit”, a gagliardákat és latrikánus verseket találó szóval „övön aluli költészetnek” mondja.
Se szeri, se száma a „parasztbarokk” férfipanaszoknak, legény- és férjcsúfolóknak. Leány-, asszony-, vénlány- és kurvacsúfolóknak. A házastársi perpatvarokat kifigurázó bolondozásoknak. A barát- (értsd: szerzetes-) csúfolóknak. A különféle „státuscsúfolóknak”, melyekben megkapja a magáét a paraszt, a dáma meg az arisztokrata is. A nemzetiségeket kifigurázó tót-, német-, zsidó-, oláh- és cigánygúnyolóknak. De a város- és falucsúfolóknak, a halandzsáknak és paródiáknak, s főként a mesterségcsúfolóknak, melyekben verskarikatúra íródik többek között a szabóról meg a vargáról, a csizmadiáról és a pékről. És olyan halandzsaversek is szép számmal előfordulnak, melyek némelyike vásári ponyván is napvilágot látott, és bennük szándékában sincs a szerzőnek bármi értelmeset mondani: „Csörgés, káposzta, / Síp, dob, ritka rosta, / Régi aggott leány, vén kotlóstyúk, / Kása, csokoládé, / Sok purgyé, vén dádé, / Kín, aggság. / A vakság / Nyalka vőlegény…”
Az eredetileg említett és a Rákos-mezei vásárból datált vers rövid summája: egy Tiszántúlról származó „bundás csikós” befordul a csárdába, ahol valaki megkérdezi tőle tréfás kedvében: „Tudnak-e a Tiszán túl magyarul?” Ebből aztán vita kerekedik, melynek során kiderül, hogy a Tiszán túl bizony szépen tudnak magyarul – láthatóan a szerző szíve is idehúz –, itt kancsóból isznak és cseréptálból esznek, szemben a Dunántúllal, ahol nem kancsóból, hanem „klázlibúl” isznak, a „rosztprádlit” pedig cintálból eszik. A szerző különféle esetekkel illusztrálja mondókáját, segítségül hívja a dunántúli meg a tiszántúli Dorogot (utóbbi: Hajdúdorog) és elmondja, hogy „Dorogon a csaplár Dunán túl / Mikor beszél magyarúl, majd megfúl…” Bezzeg a hajdúdorogiak! Itt még az „orosz pap” is magyarul beszél. Még azt is felhozza tétele igazolására a bolondos kedvű költő, hogy a Dunántúlon még a koldus se tud magya- rul „kenyeret kírni”, míg tiszántúli sorstársa jobban tud magyarul, mint maga Thököly…
A vers népszerűségét mi sem mutatja jobban, mint hogy még paródia is készült róla. Amiben az a bizarr és egyedülálló – csipkelődésre hajlamos nép vagyunk, kétségtelen! –, hogy egy gúnyverset parodizál a szerző, tehát „paródiát ír a négyzeten”. Ez így szól: „Dunyhán alól, dunyhán felül / Boldog, aki heverve ül. / Tésztán innen, tésztán túl / Piroslik a sütött nyúl…”