Szaúd-Arábia fontosságát, stabilizáló szerepét, gazdasági potenciálját a mozlimok mellett a nyugati kultúra is elismeri. Elsősorban ez utóbbi jelenti a sivatagi királyság vonzerejét. Olajból ugyanis minden más országnál többet tud kitermelni, mondhatni, az egész Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC) úgy táncol, ahogy a két szent hely őrzője fütyül. Ezért Szaúd-Arábia az OPEC vezetőjeként barátra lel minden gazdasági „nagyágyúban”, köztük korunk legnagyobb hatalmában, az Egyesült Államokban is.
A nagy barátság a harmincas években kezdődött. Az akkor még meddő sivatag inkább harcias lakói és instabil helyzete miatt vált híressé. Abdul-Aziz ibn Szaúd király azonban egyesítette a törzseket uralma alatt, és elfogadta az amerikaiak ajánlatát, miszerint olajat keresnek a sivatagban. Az amerikai cégek sikerrel jártak, és létrehozták az Arabian–American Oil Co.-t. Amerika azóta is él a szaúdi kőolaj kitermelésének „végtelen” koncessziójával. Az amerikaiak külön várost építettek az olajtelérek fölé, ahol keresztény módra élhetnek, a zárt város lakóira nem érvényesek a kőbe vésett szaúdi törvények. A törvények fölötti terület azonban lekötelezte Amerikát, viszonoznia kell az engedményt. Ezt kétféleképpen teszi: egyrészt haderejével segíti a félsziget védelmét, másrészt – és napjainkban ez a fontosabb – láthatóan szemet huny az ország „több mint gyanús” terrorista kapcsolatai felett. Legalábbis eddig így történt. Szaúd-Arábia rengeteg pénzt költ többek között az iszlám vallás terjesztésére és jó néhány ország szemében terroristának számító szervezetek – például az iszlám szent harcosok, mudzsahedek kiképzésével és „exportálásával” foglalkozó „alapítványok” – támogatására. És ez az, ami egyre kevesebb megértésre számíthat Amerika részéről.
A változó amerikai szélirányt jelzi a mozlimok csütörtökön kezdődött böjthónapjának, a ramadánnak a tiszteletben nem tartása is. Mint azt korábban több európai tisztviselő kijelentette, semmi sem indokolja azt, hogy előnyhöz juttassák a tálibokat egy hónapnyi fegyvernyugvással. A ramadán alatt is repülnek tehát a harci gépek, megszakítás nélkül folynak a hadműveletek.
Ugyanakkor az Egyesült Államoknak és európai partnereinek mozlim szövetségesekre van szükségük. Ha az arab államok elhagyják a terrorellenes koalíciót, egyre kevésbé lehet elfogadtatni a muzulmánokkal, hogy nem vallásháborúról van szó. Már hetekkel a böjthónap beköszönte előtt egyre nőtt a feszültség a muzulmán országokban a „természetellenes” koalícióban való részvétel miatt. Izraelben a palesztinok helyzete továbbra sem javul, Afganisztánból pedig ezrek menekülnek a légicsapások miatt. A mozlim országok jó része névleg éppen a testvérük elleni hadjáratban élen járó Amerika szövetségese, tehát elvben helyeslik a harci cselekményeket. A böjt viszont előreláthatóan mindent megváltoztat.
A negyvennapos önmegtartóztatással Mohamedre emlékeznek, aki egy barlangba menekült üldözői elől, ahol negyven napon át nem evett és nem ivott. Ennek megfelelően a hithű muzulmán nem ehet, nem ihat, nem élhet házaséletet, és nem dohányozhat a ramadán idején napfelkeltétől napnyugtáig. A negyvennapos, majdnem folyamatos ébrenlét, a különösen fontos imák elvégzése és persze a dohány élvezetének hiánya egyébként is alaposan felzaklatja a híveket. Érthető, hogy egyes szakértők óva intik Amerikát a böjt idején való hadviseléstől.
Mint azt amerikai tisztviselők elmondták, Szaúd-Arábia a kulcsa a jelenlegi helyzetnek. Bármilyen csodás szimbiózisban élnek a szaúdiak és az amerikaiak, az olajkirályság egyik napról a másikra kiugorhat a koalícióból, maga után vonva a többi szövetséges államot is. Ez teljes diplomáciai vereség lenne Amerika számára. Jelenleg olyan országok is tagjai a terrorellenes koalíciónak, mint Líbia, a volt ősellenség, vagy Irán, az ajatollah hazája. Szaúd-Arábia esetleges kiválásával nemcsak a vonakodó államok állnának mozlim testvéreik mellé, hanem vélhetően Jordánia, Bahrein, Katar és Egyiptom is követné a két szent hely őrzőjét.
Persze ilyen helyzet csak akkor következne be, ha Fahd bin Abdul-Aziz király trónja elviselné azt a megrázkódtatást, amelyet az Amerika-ellenes lépés jelentene. Diplomáciai körökben terjed az a feltételezés, hogy a néhai államalapító, Abdul-Aziz ibn Szaúd király örökségét és mai utóda hatalmát az Egyesült Államok tartja fönn. Nélküle csak az olajkincsét féltékenyen őrző, kietlen sivatag lenne a királyság. A hírek szerint velejéig korrupt, több mint hetven éve uralkodó Szaúd-házról azt mondják a jól értesültek, hogy vezetői jó szövetségesek, de pocsék uralkodók. A demokrácia valóban hiánycikk Szaúd-Arábiában. A nagy üzleti megrendelések rendszerint a család valamelyik tagját gazdagítják, ám ez nem jelent belterjes gazdálkodást. A királyi család ugyanis 15 ezer tagot számlál, ebből ötezren hercegi rangban vannak.
A szaúdi lakosság nem lázong a korrupt királyság ellen. Ám ha Fahd király és Abdullah herceg-trónörökös együttes erővel sem lennének képesek fenntartani a királyi ház hatalmát, a romokon létrejövő „Arábiai Köztársaság” egy pillanat alatt széthullana kisebb egységekre, újrakezdődnének a határ menti villongások, megindulna a harc Mekkáért és Medináért. Az egész kalamajka pedig végérvényesen megszüntetné azt a stabilizáló szelepet, amelyen keresztül megszűrődött a Közel-Kelet országainak olykor radikális véleménye.
Egyértelmű tehát, hogy Amerika nem hagyhatja magára a Szaúd nemzetséget. A királyi család szintén csak az Egyesült Államok révén tudja fenntartani pozícióját, így a kölcsönös függés mindkét ország számára előnyökkel és hátrányokkal is jár. Kínos adatok kerültek napvilágra a szeptemberi gépeltérítőkkel kapcsolatban (tizenhatan szaúdi származásúak voltak), és ezt nem lehet szőnyeg alá söpörni. Az amerikai „felső tízezer” is kezd elégedetlenkedni Washington engedékeny politizálása miatt. Bandar bin Szultán bin Abdul-Aziz herceget, Szaúd-Arábia Egyesült Államokban akkreditált nagykövetét valaha minden washingtoni partira meghívták – mára viszont kegyvesztett lett, mintha rajta kérnék számon Oszama bin Laden bűneit.
origo.hu
Lecsúszott a kifutóról egy repülőgép Ferihegyen
