Sanyi volt az utolsó budapesti rikkancs. Főhadiszállása pedig a Nagymező utca–Andrássy út sarka, ahol akkor is történt valami, ha éppen éjszaka volt. Ő még a szó szoros értelemben rikkantott, ha el akarta adni az újságot. Igaz, egyre rekedtebb hangon, borostásan, de a szeme mindent látott, a füle mindent hallott, és előbb értesült a nagy pletykákról, mint ahogy a polgárok tudomására jutott. Sanyi intézmény volt, s amit ő mondott, az úgy is volt. Megcáfolhatatlan. Orákulum. Ahogy gyerekkorunkban képzeltük az újságok híreiről. Több volt újságírónál, nyomozónál: egyszerűen állt a strázsán és figyelt, s a vevőkkel beszédbe elegyedett. Azt hiszem, kilenc gyereket nevelt, s egyszer kiszámította, hogy mennyi pénzbe kerülnek húszéves korukig. Tizenöt éve is annak, hogy Sanyi búcsút mondott a saroknak, és eltűnt a pesti utcáról. Néhány éve aztán utánam rikkantott az Astoriával szemközti újságos bódéból. De most már ott sem látom. A változó világ nem neki dolgozott.
A rikkancs szót különben Kozma Andornak, a költő-újságírónak köszönhetjük, akinek talán legmaradandóbb alkotása a budapesti aszfaltból kelt szó, amelyet az ősi rikkantból származtatott.
Hogy kik voltak Sanyi elődjei? Az 1920-as évek kiapadhatatlan humorú rikkancsa volt Rezső, aki a Váci utca és a Türr István utca sarkán árulta a lapot. Ha az érte járó pénzt zsebre vágta, kancsal szemével már a következő kuncsaftot szemlélte, és tévedés nélkül megállapította róla, hogy Nemzeti Sportra áhítozik. Ha megkérdezték tőle, ki is ő, napóleoni pózba vágta magát, s csak ennyit mondott: ,,Én vagyok a pesti lapterjesztők centere.” Kosztolányi Dezső még így jellemzi az 1900–1930-as évek legismertebb figuráit, akik megszállva tartották az utcasarkokat, és kora hajnaltól késő estig szélvészként száguldottak: ,,Fehérlik az újságkötegektől, amelyek hóna alól nőnek ki, akár a szárnyak, s azokon repül, gyorsan, az izgalom viharában, rekedten vijjongva. A Liget körül pillantom meg. Igyekszem megállítani. De nem megy olyan könnyen. Át kell karolni, meg kell ölelni. Egy darabig még ide-oda csapkod, tovább kering...”
Ma már nem lehet őket átkarolni. A rikkancs kihalt és nincs többé. Nincs Budapesten, nincs Párizsban, nincs Moszkvában, nincs New Yorkban. Nincs sehol. S miközben nosztalgiával idézem a pesti aszfalt kopogtatóit, hirtelen arra gondolok, vajon milyen szöveggel boldogulnék ebben a szakmában, ha a Nagymező utcai stand a régi lenne. Nosza hát, gyártom a mondatokat: ,,Os-ló-ban a Ferencváros! – A neves bajnokcsapat a norvég fővárosban szerepel.” Vagy: ,,Rollerral menekült a kiskorú betörő!” ,,Megörül, ha megtudja, megőrül, ha nem tudja!„ „Befejeződött a labdarúgó-világbajnokság. Budapest lett Magyarország fővárosa!”
De Sanyi csak ingatja a fejét. ,,Szerkesztő úr – mondja –, a suszter maradjon a kaptafánál...”
Levelet írtak Ursula von der Leyennek az európai autógyártók
