(tíz év mit ér…)

Én nem tudom, hogy most, amikor a választások közeledtével a média stílusának további durvulása várható, érdemes-e felidéznem József Attila sorait, amelyekkel ezt a sorozatot 1991 őszén a hosszan tartó útjára indítottam.

„Én nem tudom, mi fenyeget,
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.

Én nem tudom, mily dajkahang
cseng a szívemben csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van,
s mitől is félnél kedvesem?”

Ez egy szelíd vers. Az első szakasz fenyegetését, a belső aggodalmat, amely minden érző lélekben jelen van, feloldja a második versszak vigasztaló nyugalma, a jó győzni látszik a rossz fölött, a félelmet átjárja a remény. Az ember szeretné, ha ilyen lenne az élet és ő maga. Ezt a verset valamikor minden este elmondtam a kislányomnak lefekvés után. Majd eljött az az idő, amikor az ehhez hasonló dolgok értelmüket veszítették, a gyermek felnőtt, s talán egyedül is képes lett rá, hogy elűzze magától az esték árnyait. De a dajkahang csengése időtlen és feledhetetlen. 1937-ben, nem sokkal a halála előtt vetette papírra József Attila ezeket a sorokat, még huszonhárom vers következett ezután. Közvetlenül előtte írta:

„Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz,
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szívében néha elidőz
a tigris és a szelíd őz.”

Ugyanaz a kettősség: a vad fenyegetés szimbóluma, a tigris és az őz, a szelíd (áldozat) jelképe. Nos, aligha mondhatom, hogy az elmúlt tíz esztendőben mindig én voltam az őz és a dajkahang. Azt remélem csupán, hogy többnyire sikerült (vagy nem is kellett) uralkodnom magamon, nem ragadott el a harag, a düh és a gyűlölet. Nyilvánvaló viszont, hogy számos embert megbántottam, ugyanakkor másoknak kedvére tettem. De remélem, hogy nem vetkőztem ki magamból, az indulat nem uralkodott el szándékaim felett, amit tettem, tudatosan tettem, mondandómnak csak tehetségem szabott határt.
Természetesen sejtem, hogy az iróniát – amely Thomas Mann szerint humor és szeretet – sok érintett nehezen tűri, gyiloknak érzi a humort, s a szeretet – ha tényleg van szeretet az iróniában – nem jut el hozzá. Hogyan is jutna el, amikor ez a szeretet – Szent Páléval ellentétben – személyválogató, s bár általánosan emberi, némelyekre jobban, másokra kevésbé vonatkozik. Az is kétséges – ismét Pálra gondolva –, hogy hosszú tűrő-e, vagy türelme néha megszakad. Bízom abban, hogy többen vannak, akiket nem bántottam meg, s akik egyetértenek velem, mint azok, akik haraggal gondolnak rám, s úgy vélik, belém is sok gyűlölet szorult.
Hadd mondjam el: az elmúlt tíz évben volt bennem aggodalom, de – ha hiszik, ha nem – gyűlölet soha, legfeljebb helytelenítés, értetlenség, olykor döbbenet, hogy mennyire más a liberális-baloldali körökben a trend, mint amit én megfelelőnek képzelek.
Azt hiszem, bárki, aki politikával foglalkozik vagy bárki, aki ír, nem tehet mindenki kedvére, kénytelen beérni azzal, hogy a hozzá hasonlók esetleg kedvelik. Az ilyenek talán most a világméretű rettenetben is őrizni tudják a „dajkahangot”, s nem hiszik azt, hogy az emberi fajtán végképp erőt vesz a gyűlölet.
Hogy az elmúlt tízévnyi jóban és rosszban ennek a sok részből álló krónikának tulajdonképpen hol a helye, én nem tudom…